Vasárnap reggel.

Hajnalonként szokott rámtörni. Mintha leplet borítanának rám, amitől összeszorul körülöttem a tér, eltűnik lassan fölöttem az ég, s egészen apróra húzza össze önmagát idebent a szív. Attól félek, hogy nem leszek elég. Hogy csalódást okozok. Hogy nem fog sikerülni, nem fogok tudni fontos kérdésekre válaszolni, nem leszek hiteles, s egyáltalán nem fogom tudni megoldani, az életet nem, de még egy egyszerű vacsora elkészítését sem, hiába hogy annyiszor megoldottam már. Olyan ez, mint mikor néhány hete egymagamban levezettem 1500 km-t négy különböző országon át, de ha sokáig töprengek, s elkezdem végiggondolni, mikor melyik pedált is kellett lenyomni, már nem vagyok benne biztos, tudok-e hát én egyáltalán autót vezetni. Nem értem ezt az időnkénti megtorpanást, ennyi év után meg végleg nem értem, hogy hova tűnik a rutin adta biztonság, a tapasztalat s a bölcsesség hogy hova tűnik, de tény, hogy eltűnik, s én úgy állok a dombok mögött lassan felkelő Nap felé fordítva gyűrött arcom, mint egy kezdő, bizonytalanul, gyengén, félve, majdhogynem rettegve a feladat ragyogó nagyságától. Időm legnagyobb részében just do it alapon egyszerűen csak teszem a dolgom, mint mindenki más, jól-rosszul, az éppen soron következőt, anélkül, hogy különösebben belegondolnék. Hajnalonként szokott csak néha rámtörni, az élet hihetetlen szépsége és nagysága ilyenkor késztet leborulásra, s nem tud felemelni semmi más, csak egy mondat, életem legfontosabb mondata, a legrövidebb és legszebb igehirdetés, amit valaha hallottam: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. (2 Kor 12:9)