A hegy.

Ha akkora hitünk volna, mint egy mustármag, és azt mondanánk ennek a hegynek: Menj innen oda! - odamenne, és semmi sem volna nekünk lehetetlen.*
Én azt szeretném, ha megmaradna szépen minden hegy a saját helyén. Szeretném legközelebb is megtalálni őket, ha arra járok, Retyezát, Parãng, Kékestető, Zugspitze, de még ez a kis domb is a házunk mögött maradjon csak ott, ahol van.
De ha lenne bár mustármagnyi hitem, nem gondolnám azt, amit gondolok változhatatlannak vélt emberekről, kőbe vésett szokásokról, zsákutcába jutott kapcsolatokról, s nem lenne annyira nehéz megbocsátani századjára is ugyanazt a hibát, nem fejezném be helyette senkinek a mondatát, nem gondolnék senkit sem javíthatatlannak, nem vélném senki betegségét gyógyíthatatlannak, senki történetét reménytelennek, senki véleményét az egyetlennek, főleg a saját magamét nem.
A hegy az egyáltalán nem is hegy.
A hegy az én vagyok, a saját konok mozdíthatatlanságomban vagyok az.
S nincs nagyobb csoda annál, mint mikor én magam képes vagyok megmozdulni, innen oda menni, változni, gyógyulni, újrakezdeni, élni, remélni, szeretni. Főleg szeretni. Mert nem marad meg csak a hit, a remény, a szeretet, e három, ezek közül pedig legnagyobb nem a hit, nem a remény, hanem egyedül a szeretet.
#vasárnapigondolatok

* Máté evangéliuma 17:20