Tükör által homályosan.

Miközben felaprítom a túlérett barackokat a süteményhez,  
és kissé hamarabb indulok el itthonról reggelente, hogy lassan autózhassak végig a dombok között,
és miközben látni vélem az út mentére potyogott almákon ahogy megcsillannak az ellenfényben a harmatcseppek,
s ahogy szeretettel és nagyon fáradtan elkészítek még késő este egy nagy fazék levest a másnapi ebédhez,
és előveszem a tornamatracomat a felújítási káosz ellenére, hogy elvégezzek, ha csak néhány gyakorlatot is,  
és olvasok, elég sokat, Zsuzsa Bánk, Orhan Pamuk és Arundhati Roy könyvei a legjobb barátaim idén nyáron,
s míg megsimogatok egy kórházi takarón nyugvó ráncos kezet,
míg meglepetéseken töröm a fejem, s igyekszem teljesíteni, ha teljesíthető, valakinek a kívánságát,
s miközben folyton lefotózok, többnyire csak úgy, magamnak, minden szépet és jót, amit csak utaimon észreveszek,
s míg hallgatom a konyhából éppen kiszűrődő edénycsörömpölés és nevetés hangjait - palacsinta készül! -
közben én milliószor is azt érzem, hogy ezek közül egyetlen egy is elég lenne.
Egyetlen ennyire kedves és jó dolog létezése is elbizonytalanít, torkomra forrasztja a panaszkodó szót.
Hiszen olyan szép a nyár!

A mennyországnak egy-egy darabkáját itt a Földön ha észreveszem, ha azt a magam vagy mások számára megteremtem, az képes megőrizni a honvágyat, s nem engedi kialudni a reményt arra nézve, hogy létezik valahol az egész is. Az eredeti. Az igazi.

A mindennapi emberi élet töredezettségében is annyira, de annyira szép. Persze, szépségében is pont annyira töredezett.
S mégis képes, ha csak homályosan is, ha csak részlegesen is, visszatükrözni - mint ahogy egy törött tükör egyetlen darabja is képes visszatükrözni - az egész végtelen eget.