A komfortzónagyakorlatokat

- a csodák előfordulásának esélyét életemben megnövelendő - azért találtam ki , hogy tágítsák a teret bennem, alattam és felettem, tágítsák jobbra és balra, előttem és mögöttem, körülöttem:

Kölcsönadni a legkedvesebb könyveimet, s nem feltétlenül visszakérni őket.
Tizenkét hónapig nem vásárolni új ruhadarabot. (Már csak tíz van hátra.) Míg a lányaim ruhákat válogatnak maguknak, leülni a lépcsőre, gyönyörködni bennük, nézni az embereket, örülni a saját szabadságomnak.
Köszönő levelet írni egy írónak, kinek a könyve sokat segített nekem egy nehéz időszakban.
Elképzelni, hogyan fogok kinézni tíz év múlva. A gyerekek már a saját lábukon fognak állni akkor, s én még mindig elég fiatal leszek ahhoz, hogy megtanuljak egy új nyelvet, hogy belekezdjek valami teljesen másba, valahol teljesen máshol.
Az egy évvel ezelőtti hatalmas esés után felülni ugyanarra a biciklire, s dobogó szívvel, óvatosan lehajtani egy majdnem ugyanolyan meredek dombon.
Komolyan venni a saját ideáljaimat. Főleg olyankor, mikor egészen nagy a tétje.
Nem azonnal válaszolni egy levélre. A bölcs szavak formálódásának időre van szükségük.
Felelősséget vállalni egy magára maradt kis állatért.
Hajnalban kelni, s a nap első kávéjának elfogyasztása közben a balkonon halkan, szívből énekelni.
Köveket dobálni, s belegázolni, mint a gyerekek, egy hegyi patakba.
Protestánsként részt venni, otthon érezni magam egy katolikus istentiszteleten.
Elkísérni a férjemet - jaj nekem! - német fúvószenét hallgatni. Hozzá sört rendelni, majd éjszakába nyúlóan addig maradni, amíg csak ő szeretné.
Vendéget hívni egy csak mérsékelten rendbetett házba.
Megváltoztatni a véleményemet.
Hosszú eszmecseréket folytatni a szomszéd nénivel. Megtanulni tőle mindent, amit csak lehet, a rózsákról.
Saját rózsakertről álmodni.
Régi mondanivalóhoz új szavakat keresgélni.
Szív- és írásgyakorlatokat nem abbahagyni. Vagy ha mégis:
újrakezdeni.

Mindennapok.

A mindennapok akkor vannak, amikor nincs semmi különös. Amikor minden ugyanúgy történik, ahogy mindig is történni szokott.
A mindennapok az én otthonom, a titkos kedvenc helyem, az én kedves komfortzónám. Ha hinni lehet az utóbbi évek oly divatos, világszerte elterjedt kis rajzának, a csodás dolgok mindenesetre nem ott és nem akkor történnek, amikor itt tartózkodom.

De én mégis szeretem, ha reggel ugyanúgy találom a világot, ahogy azt még este hagytam volt. Szeretem a kedvenc csészémet, s azt is, hogy időnként és rendszeresen új kedvenc csészét választok magamnak. Hogy minden reggel ugyanannyi kávét töltök bele, amit mindig fél kiskanálnál több, de háromnegyednél kevesebb cukorral édesítek.
A munkahelyemig vezető út szokásosságát is szeretem, s azt is, hogy a váratlan, gyakori útjavítások s útlezárások miatt már komplett térkép van a fejemben a környékről, a folyton új útvonalak keresésének - egy, a tájékozódás képességét tökéletesen nélkülöző nőszemély számára - ijesztő és mégis izgalmas lehetősége miatt.
Szeretem, hogy tudom, hova és kihez tartozom. Szeretem a kapcsolatokat, melyek valóban kitartanak, az érzéseket, melyek változásukban is maradandóak. Szeretek utazni és szeretek itthon lenni, jó nekem elmenni és még jobb aztán hazajönni.

Néha nem tudok mit kezdeni a világszerte elterjedt, jól hangzó, divatos kis mondatokkal, rajzokkal. Mert néha semmi kedvem megtenni azt, amitől félek. És sokszor megbánok dolgokat, s mindent  másképp tennék, ha újrakezdhetném.

A velem és bennem zajló legcsodásabb dolgok pedig általában ott történnek, ahol, ha jól értelmezem az általános közvéleményt, az majdhogynem lehetetlen.
Itt, ahol a legtöbbször s a legszívesebben vagyok:
a komfortzónámon belül.

A vendég.

Tegnap délután bekopogott a konyhaablakon egy kismadár. Egy énekes rigó. Nem finoman, nem udvariasan, nem csendesen kopogott, hanem olyan kétségbeesetten, mintha az élete múlna azon, beengedjük-e vagy sem. Beengedtük, persze. Megetettük, megitattuk, éjszakára szállást adtunk neki. Kiderült, a szomszédhoz tartozik, ő talált rá két hete az erdőben. Valószínûleg kiesett a fészekből, vagy kilökték a testvérei. Ez utóbbi olyankor fordul elő, ha gyengébb valamelyik testvér, vagy túl izgága, tehát kilóg valamilyen módon a sorból. Eddig nevelgette, s mivel most már elkezdett repülni, úgy gondolta, ideje szabadon engedni. Csakhogy a madár nem akar elmenni. Itt repdes a közeli udvarok felett, s nem fél senkitől. Sem emberektől, sem kutyáktól, sem macskáktól. Halálra izgulom magam amiatt, hogy nem, nem, nem akar félni, még a macskáktól sem. Úgy jár-kel, mint aki meg van róla győződve, mindenki a barátja. A nyitott ajtó félfájának támaszkodva hosszasan figyeltem ma, mennyire tetszik neki a csendesen aláhulló nyári eső: nem keresett menedéket, hanem ide-oda sétált, ugrált a kerti ház tetején. Közben énekelt.
Tudom, tudom. Csak egy madár. Nem kell mindjárt mesét írni róla.
Mégis.
Nem minden nap kopognak be a konyhaablakomon.
Nem minden nap találkozom ennyi barátságos bizalommal, ennyi örömmel, egy ilyen aprócskánál, a tenyeremben elférőnél sokkal nagyobb, okosabb teremtményeknél sem.
Nem minden nap gondolom úgy: rendben van ez a világ. De amíg egy egész szomszédság képes azon gondolkodni, hogyan terelgesse, óvja, szabadságban s amennyire lehet, biztonságban egy egészen egyszerű, magára maradt kismadár életét, addig lehet, hogy mégiscsak rendben van egy kicsit.

Úgy érzem,

egy ideje nem tudok írni, mondtam ma egy jóbarátnak. Nem a betűket felejtettem el, vagy a szavakat, nem is a mondanivaló teljes hiánya miatt, mégis úgy érzem: ahogy régen talán igen, írni most már nem tudok.

Őrzök egy darab papírt, amire nemrég a velünk élő Mama akart valamit feljegyezni. Hogy mit, azt már sose fogjuk megtudni. Egyrészt elfelejtette, másrészt nem lehet elolvasni. Először csak a sorok kezdtek el hullámozni, majd a betűk ide-oda ugrálni, felismerhetetlenné válni, egyenként hullottak a papíron túli mélységbe, mielőtt semmivé váltak volna. Szomorú kis darab papír mindenesetre, eléggé hasonlít a saját közzé nem tett, cím nélküli, szavak nélküli vázlataimhoz.

Egyszer egy számomra akkor a világot jelentő barátságot veszítettem el azért, mert nem tudtam megérteni, amit a barátnőm sokáig hiába próbált nekem elmagyarázni. Hogy nem tud nekem már írni, nem tud mit mondani, szeretne, de mégsem tud. Aztán inkább csak kilépett az életemből, szó nélkül, s én évekig sírtam még utána. Ma már megértem őt.

Nem tudok most adni semmi mást, csak ezt a megértést.
Valahol mélyen hiszek benne, erre is szükség van, ez is érték.

A Szél arra fúj, amerre csak akar.
Friss levegő, lelkesedés, tűz és változás kezdődik észrevétlenül, érthetetlenül mindenütt, amerre elsuhan.
Nem értem egészen, hogyan működik, nem tudom pontosan, merre jár.
Csak hiszek benne valahol mélyen s mégis: fúj a Szél még mindig, s eléri célját a világban, velem is, nélkülem is.