Bakancslisták

írásában, bevallom, nem vagyok túl jó. Kezembe akadt egy próbálkozásom, hét-nyolc évvel ezelőtt írtam még volt, s olyan tételek vannak rajta, hogy: megtanulni németül. Vagy: munkát keresni. Vagy: munkát találni. Én írtam a világ legföldhözragadtabb bakancslistáját, még akkor is, ha utólag úgy látom, minden egyes pontot teljesítettem. Sokkal nagyobb örömömet leltem abban, hogy hosszú éveken át minden nap egyszerűen annyi új német szót tanultam meg, amennyit csak tudtam. A szókincsem egyébként akkor gyarapodott ugrásszerűen, miután kis túlzással ugyan, de kiszótáraztam Tolsztoj komplett Háború és békéjét. Gyanítom, ha azt tűzném ki célul, hogy - nyilván inkább csak átvitt értelemben - fel akarok jutni a Mount Everestre, utólag inkább arra emlékeznék, mennyire szépek voltak a völgyben a kis virágok, vagy milyen kedves volt a csomagjaimat cipelő serpa kislányának a mosolya.

De nem azért mondom, mintha nem lennének céljaim. Vannak. (Csak pillanatnyilag nem tudom, melyek azok.)
Néha csak annyi a kimondatlan célom, hogy túléljek.
Ez nem hangzik szépen.
Megpróbálom még egyszer.
A célom az, hogy é l j e k .

Szeretek reggel felkelni, és gyerekes örömet érezni amiatt, hogy idén ősszel először befagyott az autóm szélvédője. Vagy azon tűnődni, vajon hova is tettem a piros kézmelegítőmet. Szeretem, hogy mindenki forró teával megtöltött termosszal a kezében érkezik a munkahelyre. Hogy minden sétáról valamilyen kincssel a zsebemben jövök haza: dió, pár szem szőlő, gesztenye, színes levél, egy-egy alma. Szeretek fahéjas csigát sütni, ha arra vágynak a gyerekek. Vagy még egyszer tüzet rakni a kertben, majd hosszasan nézni a sötét égboltot pazarul elborító csillagrengeteget. Szeretek olvasnivalót rendelni a mind hosszabbodó őszi estékre. Nehéz szövegekben elmélyedni, levelet írni, felfedezni, hogy megérkeztek a téli teák a boltba, érezni magamban feltörni a munkakedvet, reggel a fürdőszoba előtt álmos csókot kapni, s telefonomon az új üzenetek érkezésének hangját meghallani: ilyesmiket gyűjtök. Mögöttük arany foglalatként meghúzódó cél ragyog: szeretek szeretni, kívánságokat teljesíteni, egy nálam bölcsebb akaratba beleolvadni, hálásnak lenni, ajándékot adni, szeretek szeretve lenni, minden nap újból újat kezdeni.
És még nagyon szeretem az őszi virágokból kötött csokrokat.
Tulajdonképpen én is írok bakancslistát.
Csak én mindig inkább utólag.

"Anya, ez te vagy" -

- írta valamelyik kisasszony a világ egyik másik végéről, és átküldött a telefonomra egy olvasó nőt ábrázoló szoborról készült fotót. Eszébe juthatnék talán minden fakanálról is, vagy frissen sült fahéjas csigáról, félbemaradt kötött pulóverről, félig leégett gyertyáról, elfelejtett jelszóról, akadozva előadott zongoradarabról, millió egyéb dologról. De most erről jutottam eszébe, és igen, leginkább talán tényleg ez vagyok.

Pont akkor érkezett az üzenet, mikor amúgy is azzal fáradoztam, hogy összeírjam, milyen könyveket olvastam az elmúlt öt-hat hónapban. Gondoltam, írhatnék mindegyikről egy kis összefoglalót, csak úgy, magamnak. Hogy tudjam, mégis, melyiket miért olvastam, melyikből mit tanultam. De ez túl nagy feladat lenne. Nincs hozzá kedvem. Sok mindent el is felejtettem. Csak azt tudom, hogy mindegyik könyv valamiért magával ragadott. Talán meghozta a kedvemet a főzéshez, vagy új receptekhez. Esetleg megmutatott egy másik nézőpontot. Szélesítette a világomat. Tűzre lobbantotta az álmaimat. Megdobogtatta a szívemet. Megnyitotta a szememet, megláttatva velem új csodákat. Megríkatott, vagy megnevettetett.

Mindezt köszönöm. Azoknak, akik írnak. Akik megosztják a gondolataikat. Akik gazdaggá teszik a világomat, akiktől tanulhatok. Azoknak, akik azzá tesznek, aki vagyok. S hogy általuk eszébe juthatok egy fiatal lánynak a világ másik végén, s így közel lesz a távol, még ha csak egy gyorsan tovaszálló, értékes, gyönyörű pillanatra is: nagyon köszönöm.

Hadd álljon itt a lista is, mindenféle különösebb összefoglalók és magyarázat nélkül is.
Nem baj, ha nem is olyan sok idő kell hozzá, hogy minden listát elfelejtsek.
A szív emlékezik, és ez elég.

1.  Eugene H. Peterson: Run with the Horses
2.  Eugene H. Peterson: A Long Obedience in the Same Direction
3.  Ann Voskamp: The Way of Abundance
4.  Rick Bragg: All Over but the Shoutin'
5.  Sarah Keshtaran: Frauen, die keinen Punkt machen, wo Gott ein Komma setzt.
6.  Erwin Raphael McManus: The Artisan Soul
7.  Shauna Niequist: Brot und Wein
8.  Shauna Niequist: Einfach ich sein
9.  Max Lucado: Das Café zwischen Himmel und Erde
10. Frances Mayes: Under the Tuscan Sun
11. Aaron Niequist: The Eternal Current
12. Edith Eva Eger: A döntés
13. Rafik Schami: Sophia oder der Anfang aller Geschichten
14. Eugene H. Peterson: Leap over a Wall

Gyertyát gyújtok,

teát főzök, s a kissé már félhomályos nappaliban odahúzom a fotelt az ablakhoz, hogy kicsit gyönyörködjek a ködborította tájban. Hiszen vasárnap délután van. Ünnep.
A gondolataim inkább hétköznapiak. Nem mélyek, nem szépek, majdhogynem banálisak. Fél lábbal már a hétfőben vagyok. Odakint a szemem láttára ázott el két adag kiteregetett, majdnem száraz ruha. Ebéd után meglehetős káosz maradt a konyhában s az ebédlőben. Nem tudom, milyen bokrokat vagy virágokat ültessek a ház előtt kivágott fa mellett maradt üresen tátongó helyre. Ki kellene találni, mi legyen holnap az ebéd.
De ez csak a felszín.
Ha egy szóval kellene elmondjam, hogyan gondolok magamra ezekben a napokban, akkor az a szó a "csalódottság" lenne. Mert azt hittem, ennél erősebb vagyok. Türelmesebb. Okosabb, kedvesebb, szeretettel sokkal teljesebb. Azt hittem, a sok-sok, általam megfogalmazott, leírt vagy elmondott szép mondat mögött van némi fedezet. A csalódottság, hogy ez újból és újból nem egészen így van, kiborít. Térdre kényszerít.
Kialvatlanul, hallgatagon indultam ma reggel az istentiszteletre. Szinte megszokásból. Lehajtott fejjel. Elvárások nélkül.
A megpróbáltatásokról volt szó, s a hitről, mely látja a láthatatlant. A szavak csak úgy lebegtek egy ideig a levegőben, majd elindultak lassan a szívem felé, hogy még egyszer, mint annyiszor máskor is, megszólítsanak, meghódítsanak.
Az igazság sokkal több, mint a látható dolgok. Több, mint a szinte reménytelen helyzetek, amikkel küszködünk. A láthatár sokkal szélesebb, a szeretet sokkal mélyebb, az Ég sokkal magasabb, mint ahogy azt az ember itt a saját szükségében felfogni képes.
De ma, csak ma, elég csupán csak annyi is, hogy egy másik nézőpont, egy másik valóság számomra is lehetséges.
Ma, csak ma, elég csupán csak annyi is, hogy, bár nem biztos, meg tudok-e felelni a saját szavaim által támasztott magas mércének - attól még leülhetek az ablak elé ködöt nézni és írni.
Ma, tulajdonképpen elég lenne csak annyi is, hogy úgy érzem, van kedvem közben újból énekelni, ha innen felállok és nekifogok rendet rakni a konyhában.

Pihenő.

Terveztem írni a Nyárról. Terveztem írni az Őszről, a szép, lassú megérkezésről. Meg akartam adni a módját. De véget ért a Nyár, s az Ősz az én elmaradt köszöntésem nélkül is megérkezett, itt van. Terveztem megmutatni a fotókat, amiket készítettem. És befejezni a félig kiforrott gondolatokat. Írni róluk.
De mikor minden zoknink koszos lett, s a túracipők sárosak, mikor a gyertyák csonkig égtek, s az utolsó meleg napok poharát is kiittuk a végső cseppig, egyszerűen csak hazajöttünk. A hétköznapokat pedig egyszerűen csak elkezdtük. Folyamuk nem hagy azóta sem elég időt megállni, visszanézni, szép szavakat hosszasan csiszolgatni.
Szép volt a Nyár, s olyan szép az Ősz is! Nem unom meg minden évben ugyanazt újból és újból megismételni.
Hálásan vetem bele magam a napok sodrásába.
Hagyom a fotókat, a félbemaradt gondolatokat, az emlékeket, az útinaplót: valami új vár rám minden nap.

Szokásommá tettem, hogy nap közepén, munka után a parkolóban, vagy ebéd után egy csésze teával a balkonon megállok, köszönettel azért, ami eddig volt, ami éppen van, s ami, mielőtt lemegy a dombok mögött a Nap, még ezután lesz.

Ilyenkor arra is gondolok: ez itt az életidőm közepe. S ha terveim mind füstbe is mennének, a legfontosabbról akkor sem maradok le.
Mert néha megállok, köszönettel azért, ami eddig volt.
Köszönettel azért, ami éppen van.
Köszönettel azért, ami, mielőtt lemegy fölöttem a Nap, még ezután lesz.

Boldog Őszt!

Új év.

Az én személyes új évem mindig ősszel kezdődik. Nem január elsején, nem is tavasszal, mikor minden friss és zöld, hanem most, mikor reggelenként már ködbe borul a táj, s a munkahelyem előtti fa alól felszedhetem a legelső fényes gesztenyét.
Úgy igazán érezni, hogy élek, ilyenkor szoktam. Virághagymákat a kertben ilyenkor ültetek.

Segítettem átnézni a lányom kofferjét, mielőtt útjára engedtem őt a világ végére. Abban mindketten egyetértettünk, hogy inkább két-három pulóver maradjon itthon, de a kedvenc plüssmackójának akkor is mennie kell. Nem könnyeztem, mikor, vissza sem nézve, eltűnt az repülőtér hideg neonfényei alatt, az utána bezáródó ajtók mögött.

Álmaimat, mint aludni térő magvakat helyezem bele a tervbe, mely nagyobb annál, mit szívem felfogni képes.
A távolba vezető utak talán közelebbre vezetnek, mint én azt sejteném.

Magam sem értem, de így van: amikor, mint levél a faágtól, minden búcsúzik, bennem akkor válik leginkább fénylővé a remény.