Pihenő.

Terveztem írni a Nyárról. Terveztem írni az Őszről, a szép, lassú megérkezésről. Meg akartam adni a módját. De véget ért a Nyár, s az Ősz az én elmaradt köszöntésem nélkül is megérkezett, itt van. Terveztem megmutatni a fotókat, amiket készítettem. És befejezni a félig kiforrott gondolatokat. Írni róluk.
De mikor minden zoknink koszos lett, s a túracipők sárosak, mikor a gyertyák csonkig égtek, s az utolsó meleg napok poharát is kiittuk a végső cseppig, egyszerűen csak hazajöttünk. A hétköznapokat pedig egyszerűen csak elkezdtük. Folyamuk nem hagy azóta sem elég időt megállni, visszanézni, szép szavakat hosszasan csiszolgatni.
Szép volt a Nyár, s olyan szép az Ősz is! Nem unom meg minden évben ugyanazt újból és újból megismételni.
Hálásan vetem bele magam a napok sodrásába.
Hagyom a fotókat, a félbemaradt gondolatokat, az emlékeket, az útinaplót: valami új vár rám minden nap.

Szokásommá tettem, hogy nap közepén, munka után a parkolóban, vagy ebéd után egy csésze teával a balkonon megállok, köszönettel azért, ami eddig volt, ami éppen van, s ami, mielőtt lemegy a dombok mögött a Nap, még ezután lesz.

Ilyenkor arra is gondolok: ez itt az életidőm közepe. S ha terveim mind füstbe is mennének, a legfontosabbról akkor sem maradok le.
Mert néha megállok, köszönettel azért, ami eddig volt.
Köszönettel azért, ami éppen van.
Köszönettel azért, ami, mielőtt lemegy fölöttem a Nap, még ezután lesz.

Boldog Őszt!