Én csak

egy régi fotót akartam gyorsan megkeresni.
Néhány hete részt vettem egy kedves barátnőm ötvenedik születésnapi partiján, s mivel a bátyja titokban egy fotóalbumot akar számára készíteni karácsonyra a legjobb barátok mostani és gyermekkori fényképeiből, hát nekifogtam megkeresni azt a régi felvételt, amelyen a kicsiMárta megszeppent, egészen mérsékelt örömmel tekint élete legelső iskolanapján a kamerába. Néhány hónappal ezelőtt mintha a nappali könyvepolcán láttam volna, ezért ott kezdtem el a keresést.
A polc előtt megállva észrevettem, mennyire rendetlenül állnak rajta a könyvek. Hogy mennyire porosak, s mennyi kacat halmozódott fel előttük. Aztán eszembe jutott, hogy az egész, úgy ahogy van, sokkal jobban nézne ki a szoba másik sarkában, ott, ahol most az íróasztalom áll. Aztán arra gondoltam, hogy a másik asztalka, amelyen a növényeimet tartom, tulajdonképpen egész jól beférne a könyvespolc mostani helyére, az asztalka jelenlegi helyére éppen bepasszolna a két fotel, a két fotel közé pedig pont elférne a pálma, ami most az ajtó mellett áll.
Így vette kezdetét, egyetlen szempillantás alatt, mindenféle előzetes gondolkodás és tervezés nélkül az az órákon át tartó káosz, pakolás, szekrénytologatás, vitatkozás és minden más, ami egy szoba komplett átrendezésével jár.
Néha a meglepően kicsi, véletlenszerű, szinte lényegtelen dolgok azok, amelyek egészen nagy és lényeges változásokat indítanak el.
A fotó ugyan nem lett meg, el is felejtkeztem róla. De nem baj, mert ma este elkezdem újból keresni, s majd meglátjuk, mi lesz belőle.

A fényről akartam írni.

Legalábbis azt a feljegyzést találtam egy, a tennivalók listáját tartalmazó kis papírdarabon a füzetembe rejtve, hogy: a fényről írni. Mintha ez is csak egy hétköznapi, szokásosan elvégzendő feladat lenne az összes többi között, nagyjából ugyanakkora fontossággal, mint nem elfelejteni joghurtot venni, vagy kitölteni és visszaküldeni a nyomtatványt a betegbiztosítónak. Hogy mit akarhattam írni a fényről, már nem tudom. Ha csak azt nem, hogy túl kevés van belőle. Vagy azt, hogy napok telnek el anélkül, hogy esélyem lenne felé fordítani az arcomat. És hogy hiányzik. Az égről, a szemekből, a gesztusokból, a mindennapi tennivalókból. Nem maradt belőle más, csak valami homályos vágyódás. És egy tennivalók közé zsúfolódott aprócska, oda nem illő emlékeztető egy kopott füzetből kihulló listán, a saját, kissé görbe kézírásommal: a fényről írni. Mindig csak a fényről, ha nem most, hát majd, egyszer...

Konfetti.

A terhek, a gondok, a rohanás, a koránkelés, a kialvatlanság, az időjárás, a túl meleg, a túl hideg, tudom jól, nem mentség.
A kedvetlenségre, szürkeségre, panaszkodásra, önmagam sajnálatára, mások megbántására mindez nem elég jó magyarázat.
Kimondatlanul is tudom: saját jól-létem, boldogságom - jelentsen ez utóbbi bármit is egészen pontosan - a másokkal szembeni egyik legfontosabb morális felelősségem.
Anyaként - és bárcsak ne adtak volna ekkora hatalmat a kezembe a szereppel együtt - érzem, ahogy elnémul, félni kezd az egész család, ha én elnémulok, vagy félni kezdek.
Ezért, ha eltűnik, az örömre való képességet egyszerűen csak gyakorolni kell.
Elég ritkán pottyan csak úgy az ölembe. Általában választani kell.
Munka után, ahogy a parkoló felé ballagtam, egy hirtelen támadt szellő aranyló leveleket fújt le a fölém hajló őszi fákról.
Szép volt.
Egy pillanatra pont olyan volt, mintha elhúzták volna a látásomat elhomályosító függönyt.
Mintha közel jött volna a messzeség.
Olyan, mintha konfettit szórt volna rám az Ég.