A rózsa útja.

Mama nagyon szeretett volna venni egy csokor virágot a születésnapomra.
De mivel ezt egyedül megoldani már nem tudja, megkérte az egyik unokáját, aki az én lányom, vegyen egy csokor rózsát, majd adja oda neki, hogy majd ő adja ide nekem.
Csakhogy az unokának erre már nem jutott ideje, ezért megkérte az apját, aki Mama fia és az én férjem, vegyen egy csokor rózsát, majd adja oda neki, hogy ő majd adja oda Mamának, hogy ő majd adja ide nekem.
Csakhogy Apának erre már nem jutott ideje, ezért megkért engem, aki a felesége vagyok, vegyek egy csokor rózsát, adjam oda neki, hogy majd adja oda a lányának, hogy ő majd adja oda Mamának, hogy ő majd adja ide nekem.
Megvettem - jobb híján saját pénzből - a rózsát, odaadtam a férjemnek, ő odaadta a lányunknak, ő odaadta Mamának, aki, ha eszébe jut, gondolom, majd ideadja nekem.
S akkor, egyszerűen csak a száraz tényeket figyelembe véve, születésnapom alkalmából elmentem, és vettem saját magamnak egy csokor rózsát.
Pedig - hisz ismertek -, magamtól sose tennék ilyet.

Az élet ünnepe.

Mától kezdve egy hétig csak ünnepelni fogok.

Ma avval, hogy meghívtam a családomat a kedvenc éttermünkbe ebédelni. Az együttlét ünnep.
Holnap este az imacsoportommal találkozom. A közösség ünnep.
Holnapután valamelyik kisasszonyt viszem fogszabályzós időpontra. Hogy törődhetek a gyermekeimmel, az mindig ünnep.
Aztán elmegyek a saját magamnak szánt születésnapi ajándékomat átvenni: egy aranyműves tanfolyam - ahol egy ezüstgyűrűt szeretnék készíteni - első alkalmára. A kíváncsiságom, minden új dolog, amit megtanulhatok: ünnep.
Szerdán együtt reggelizek az egyik legjobb barátnőmmel. A barátság ünnep.
Csütörtökön időpontom van a fogorvosnál. A jó egészségügyi ellátás kiváltság, s még ha nem is kellemes, akkor is ünnep.
Pénteken találkozom egy másik barátnőmmel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek, azt néha nem is értem, és mindig, mindig ünnep.
Szombaton elkísérem a férjemet egy továbbképzésre. Míg ő tanul, én sétálok a nagyvárosban. Hogy lesz egy napom, amikor azt csinálok, amit akarok, az mi más lenne, mint ünnep?

Nemrég sütöttem egy tortát. Tortát sütni általában váratlanul, valamilyen egészen szokásos hétköznapon szoktam. Megterítettem szépen az asztalt, gyertyát gyújtottam, mindenkit asztalhoz hívtam. Mama, aki egész életében inkább csak vasárnapra vagy valamilyen ünnepi alkalomra sütött tortát, megkérdezte.  
Mit ünnepelünk?
Mi pedig azt válaszoltuk:  
Az életet, Mama, az életet.

Levél magamnak.

Vannak ezek a pillanatok, amikor az úton, amire a szíved, kíváncsiságod, lelkesedésed folyton rávezet, egyszer csak - naponta úgy százszor - megtorpansz. Alkalmatlannak érzed magad. Méltatlannak. Szégyenkezel. Visszamennél. Eltűnnél. Aminek nekifogtál, abbahagynád.

A világ tele van szép tárgyakkal. Minek újakat készíteni?
Tele van egyedi ötletekkel. Minek egyáltalán gondolkodni? 
Tele van felemelő, továbbvivő, csodálatos olvasnivalóval. Minek új sorokat írni?
Sokat hibáztál. Miből gondolod, van jogod bármit is mondani?

A helyedben akkor sem mennék vissza. Nem tűnnék el, nem hagynám abba. Nem amiatt, amit létrehozhatsz, ha nem adod fel. Hanem amiatt, akivé közben válhatsz.

A műalkotás nem az, amit szívvel, ésszel, kézzel, kitartással létrehozol. Nem az, amit a piacon eladsz, nem az olvasók száma, nem a kommentek mennyisége, nem a visszajelzések minősége.

A műalkotás az, akivé útközben leszel. Te magad. Az életed.