Virágnyelv.

Talán ez az egyetlen, amiben hasonlítunk: mindketten nagyon szeretjük a virágokat.
( És még abban is, hogy ugyanazt az embert is szeretjük: ő a fiát, én a férjemet.)
Soha annyit nem tanultam a szeretet küzdelmes mivoltáról, mint ebben a két évben, mióta velünk él.
Egyetlen, régesrég kimondott igen szócska egészen beláthatatlan következményekkel is járhat.
A mindkettőnk számára nehéz kezdet, a korkülönbség - negyven év! -, a félreértések, a különbözőségek, a belefáradás, a betegség, a feledékenység, a napok egyformasága próbára tennék talán a nálam sokkal edzettebb, az életszentségre és szeretetre nálam sokkal elszántabb magányos harcosokat is.
Tegnap este bejött az udvarról és átadott két szál gyökerestül kitépett virágot. Átöleltem és nevettem, úgy örültem neki. Mert a virágok nyelvét nem lehet félreérteni. Nem lehet összezavarni, elfelejteni, nem lehet belefáradni. Örültem, mert úgy tűnik, így kapcsolatot tud teremteni, a lelke mélyén ott levő szépet ki tudja fejezni. Ebből már lehet hídat építeni, ezt még meg lehet őrizni.
Az idei nyár attól olyan szép, hogy folyton tele van a konyhám virággal.
Van köztük két szál fehér mezei virág, ami attól különleges, hogy boldogabbá tesz, mint bármilyen más, ennél látványosabb siker, amit elérhettem volna. Az ő történetüket meséltem el ma. Fogadjátok úgy, ahogy én írtam: szeretettel, tisztelettel...

Az örömről.

Egy befőttesüvegben szerénykedő virágcsokor deríti fel a mosogatókagyló körüli szokásos reggeli káoszt. Orbáncfűcsokor, én szedtem, a tegnap esti séta során. Mindenféle sárga virágot nagyon szeretek, mert lámpás-szerű fényt csempésznek bárhova, ahol vannak: egy esőben ázó rétre, egy elhagyatott kertbe, egy mosatlannal megpakolt konyhapultra.
Tele a van a ház virágokkal. A konyhaablak párkányán van két szál rózsa, ezeket a Kedvesnénitől kaptam. Az asztalon van néhány szál pünkösdi rózsa, ezeket a tengerimalacra való vigyázás miatt kaptam egy másik szomszédtól. Ugyanott van egy cserépben egy kis rózsabokor is, azt a Mama kérésére vette nekem az ápolónő, aki addig vigyázott rá, míg mi szabadságra utaztunk. A nappaliban van egy csokor mezei virág, ezt a gyerekek szedték, mikor valamelyik este kiültek a dombtetőre naplementét nézni. Egy kosárban az idei első levendulatermés illatozik.
Mindenütt ott vannak, amerre csak nézek, kint is, bent is, színek és illatok, múlandó emlékeztetők az el-elillanó, meg-megújuló mindennapi életöröm szolgálatában, különleges naplóbejegyzései az értelmesen, szolgálatkészséggel és kedvességgel megélt vagy megélni próbált életnek.

Vannak ezek a megmosolyogtató, könnyfakasztó kis videók, melyek megörökítik a siket csecsemőt, amikor a csodaműtét után először meghallja az édesanyja hangját, vagy a színvak férfi reagálását, amint a csodaszemüveg segítségével először látja meg a színeket, vagy az idős hölgy ujjongását, aki kilencven évesen először repül a fellegek fölé, vagy az amerikai gyerekek meghatódását, amint az amerikai katona apák hosszú idő után először érkeznek haza, vagy a kislány örömét, amikor végre megkapja azt a kiskutyát, akire mindig is vágyott. Szép pillanatok, sírva-nevetve nézem őket én is.

És vannak az események, melyekről általában nem készül videofelvétel. Aki mindig is látta a színeket, annak könnyebben átsiklik a tekintete az erdő ezernyi zöld árnyalatán. Aki mindig is hallott, annak fel sem tűnik a hajnali harangszó szépsége.  A lehetetlenre törekednénk, ha az első pillanat, élmény, csók szívdobogását és intenzítását várnánk folyton-folyvást magunktól. Ha megkapnánk, valószínűleg túl sem élnénk.

Néha, vagyis mindig azon gondolkodom, mi a feladatom ebben az életben. Mi az, ami nem feltétlenül csak az enyém, de amit pontosan úgy, mint én, senki más nem tud elvégezni.
Néha azon is gondolkodom, mit írjak még ebbe a régi, talán divatjamúlt blogba. Hiszen már mindent leírtam. Nekem, azt hiszem, sose lesz fanpage-em. Sose lesz sok followerem. Talán valami egészen másra van igénye ennek a világnak, a kedves olvasónak.

De aztán egy nyári estén sétálni hívnak, s én hazahozok néhány szál világító, utánozhatatlan szépségű kis virágot.
S így másnap, a reggeli kávékészítés megszokott mozdulatai közben már tudom, újból eszembe jut. Majdnem elfelejtettem! Az a feladatom - kitartóan, észrevétlenül, már-már unalmasan, újrafogalmazott hűséggel -, hogy felhívjam a figyelmet arra, amit amúgy mindenki más is lát, tud.

Az a feladatom, hogy emlékeztessek.
Úgy, mint a virágok.
Úgy, mint az összeszokott útitársak, akik sok beszéd nélkül is értik egymást.

Repülõtérgondolatok.

Miután két és fél napig széltében-hosszában bejártuk Koppenhága utcáit és csatornáit, tegnap este találtunk egy eddig még nem látott, kivilágított templomot. A nagy, díszes faajtóhoz mécsesekkel jelzett ösvény vezetett. Bent istentiszteletre vagy áhítatra készülõdtek, s minden, az ajtó közeléig elbátorkodó érdeklõdõnek kezébe nyomtak egy meghívással egybekötött leírást. Míg kis csapatunk többi tagja inkább sétálni akart, én maradtam. S valahogy ez lett az egyik legkedvesebb emlékem. Ez a csendes óra, ez a külön világ, melyet - hiszen az emberi test törékenységében is a Szent Lélek temploma - én is hordozok, én is jól ismerek, nekem is drága. Míg odakint az éttermekben a pincérek vacsorát szolgáltak fel, s míg az utcákon turisták sétáltak, árusok árultak, zenészek zenéltek, addig odabent egy másféle megterített asztalhoz szólt a hívás. Mikor a többiek mentek, mentem én is, vettem a megtört kenyérbõl én is, belemártottam a kehely borba, s megköszöntem a nekem is mondott szavakat, melyeket nem értettem, csak tudtam, mit jelentenek: érettem is megtöretett, érettem is kiontatott.
Az utazások utolsó estéje mindig keserédes. Mindig maradnék is, mindig mennék is már.
Ezen a tegnapi utolsó estén olyan ajándékot kaptam, amire itt és most nem számítottam. Eledelt, közösséget, váratlanul várva-várt békét. Még mielõtt eleredt volna az esõ s bõrig áztunk a metróhoz igyekezvén a szállásra menet, kínzó mélypontjaim kicsit kisimultak. Úgy éreztem, lesz erõm, kedvem a mindennapokhoz, mégis.

Dánia

olyan ország, amiről szinte semmit nem tudtam. Eddig. Mert most itt vagyunk néhány napig, ma még a vidéki részén, holnaptól a fővárosban.
Esik az eső. Fúj a szél. Ma elindultunk csak úgy, a környező falvakba, egyszerűen csak nézelődni. Láttam szélvédőn apró patakokká képződő esőcseppeket, kis téglaházakat, takaros kerteket, elsuhanó pipacsmezőket. Láttam templomtornyokat s a gyakori széltől féloldalasra nőtt magányos fákat. Láttam csupa olyasmit, amit akár otthon is láthattam volna, ha nem lenne ott bennem a kíváncsiság, a folytonos fernweh. Mi is vidéken élünk, otthon sem történik - a gyerekek szerint legalábbis - soha semmi érdekes, de ilyen nyugalmat mint itt, sehol nem láttam még. Egyetlen kicsi múzeumot találtunk nyitva. Szinte csak egyetlen festő - Jens Sondergaard, soha életemben nem hallottam róla.  - művei voltak kiállítva. Némelyik nagyon szép volt, szerintem. Az épület ablakait kitartóan verdeste az eső, a kertben orgonabokrok virágoztak. A múzeum konyhájában aprópénzért lehetett kávét, teát venni. Mielőtt eljöttünk volna, már csak azért is kérdezgettem mindenféléről a jegyárusító hölgyet, mert hihetetlenül vonzott a nyugodt beszédmódja, a szerénysége, a kedvessége. Majdhogynem bocsánatot kért a esőért, annyira sajnálta a rossz időt, mintha az ő hibája lenne. De én szeretek utazni, szeretem az esőt, szeretek idegen konyhákban bundás kenyeret sütni, szeretem ezt az országot, mert legyek otthon vagy máshol, nézzek valami egészen hétköznapit vagy rendkívülit: a szerető szemek fénye széppé, különlegessé tehet mindent.

Ami a frissen darált

kávénak az illat, az édesburgonyának a sárga, a paradicsomnak a piros, az év első dinnyéjének a zamat, a reggeli fűnek a harmat, a száradó ruhának a lebbenés, az aranygyűrűnek a csillogás, a sónak az íz - az az életnek a kedv, a megfáradt szívnek az a szeretet.
Nélküle is lehet élni. Illat, íz, színek, zamat, csillogás és kedv nélkül. Lehet finom ételt főzni anélkül is, hogy dúdolgatnék közben. Odatehetem az asztalra a fazekat, átnyújthatom a pohár vizet mosoly nélkül is. Nem halna bele senki.
Néha mindent megteszek, amit csak emberileg megtenni lehetséges, az életkedv mégis elkerül. A szeretet mégsem elég.
Pedig írom a hálanaplót minden nap. Számolom évek óta a megköszönnivalókat, és megszámoltam azt is, hány apró, sárga bimbó van a rózsabokron - nyolcvannyolc! -, s némelyik keményebb időszakon olyan egyszerű, kézzelfogható dolgok segítenek át, mint egy-egy bonyolultabb kötésminta megfejtése, vagy hogy lelkiismeretesen kiszámolok és elvégzek mondjuk hatvan hasprést és harminc fekvőtámaszt, esetleg írok egy hosszú tennivaló-listát, melynek kipipálom egymás után szépen, ahogy a csillag megy az égen, az összes pontját.

De ha angyalok nyelvén szólalnék is meg, nem lenne elég. S ha én írnám a világ legszebb blogját, az sem, ha prófétálni tudnék, az sem, s ha minden bölcsességnek birtokában lennék, az sem, s ha hegyeket mozgathatnék a hitemmel, az sem, s szétosztanám minden vagyonom, s az összes könyvem, nem lenne elég, semmi sem lenne elég.
Mert az ember itt, bármennyire is igyekszik, önmagában és önmagának - mert hogy másnak nem az, arról nem érdemes beszélni sem -, nem elég.

Olyan ez, mint tegnap este a hirtelen feltámadó szél. Olyan, mint a távoli mennydörgés, a felfrissülés ígérete, az érkező eső illata. Olyan, mint a váratlan kegyelem, mint a meglepetés, mint a pünkösd, mint forró nyári napon enyhülést hozó lágy szellő. Meg lehet tenni érte mindent, de végső soron, mint minden az életben, ez is: ajándék. Nem tudom, lehet-e teljesen méltónak lenni rá. Én, a magam részéről, elégnek tartom, ha megmaradok, amíg csak élek annak, aki vagyok: üresnek, örökös keresőnek, éhesnek, szomjasnak, örökös hazavágyódónak.