Tele a van a ház virágokkal. A konyhaablak párkányán van két szál rózsa, ezeket a Kedvesnénitől kaptam. Az asztalon van néhány szál pünkösdi rózsa, ezeket a tengerimalacra való vigyázás miatt kaptam egy másik szomszédtól. Ugyanott van egy cserépben egy kis rózsabokor is, azt a Mama kérésére vette nekem az ápolónő, aki addig vigyázott rá, míg mi szabadságra utaztunk. A nappaliban van egy csokor mezei virág, ezt a gyerekek szedték, mikor valamelyik este kiültek a dombtetőre naplementét nézni. Egy kosárban az idei első levendulatermés illatozik.
Mindenütt ott vannak, amerre csak nézek, kint is, bent is, színek és illatok, múlandó emlékeztetők az el-elillanó, meg-megújuló mindennapi életöröm szolgálatában, különleges naplóbejegyzései az értelmesen, szolgálatkészséggel és kedvességgel megélt vagy megélni próbált életnek.
Vannak ezek a megmosolyogtató, könnyfakasztó kis videók, melyek megörökítik a siket csecsemőt, amikor a csodaműtét után először meghallja az édesanyja hangját, vagy a színvak férfi reagálását, amint a csodaszemüveg segítségével először látja meg a színeket, vagy az idős hölgy ujjongását, aki kilencven évesen először repül a fellegek fölé, vagy az amerikai gyerekek meghatódását, amint az amerikai katona apák hosszú idő után először érkeznek haza, vagy a kislány örömét, amikor végre megkapja azt a kiskutyát, akire mindig is vágyott. Szép pillanatok, sírva-nevetve nézem őket én is.
És vannak az események, melyekről általában nem készül videofelvétel. Aki mindig is látta a színeket, annak könnyebben átsiklik a tekintete az erdő ezernyi zöld árnyalatán. Aki mindig is hallott, annak fel sem tűnik a hajnali harangszó szépsége. A lehetetlenre törekednénk, ha az első pillanat, élmény, csók szívdobogását és intenzítását várnánk folyton-folyvást magunktól. Ha megkapnánk, valószínűleg túl sem élnénk.
Néha, vagyis mindig azon gondolkodom, mi a feladatom ebben az életben. Mi az, ami nem feltétlenül csak az enyém, de amit pontosan úgy, mint én, senki más nem tud elvégezni.
Néha azon is gondolkodom, mit írjak még ebbe a régi, talán divatjamúlt blogba. Hiszen már mindent leírtam. Nekem, azt hiszem, sose lesz fanpage-em. Sose lesz sok followerem. Talán valami egészen másra van igénye ennek a világnak, a kedves olvasónak.
De aztán egy nyári estén sétálni hívnak, s én hazahozok néhány szál világító, utánozhatatlan szépségű kis virágot.
S így másnap, a reggeli kávékészítés megszokott mozdulatai közben már tudom, újból eszembe jut. Majdnem elfelejtettem! Az a feladatom - kitartóan, észrevétlenül, már-már unalmasan, újrafogalmazott hűséggel -, hogy felhívjam a figyelmet arra, amit amúgy mindenki más is lát, tud.
Az a feladatom, hogy emlékeztessek.
Úgy, mint a virágok.
Úgy, mint az összeszokott útitársak, akik sok beszéd nélkül is értik egymást.
8 comments:
Márta, ha te nem, akkor senki sem tudja mi a dolga.
Szerintem nem baj, ha "új nincs", mit mondhatnál.
Olyan feledékeny az ember, hogy ő is folyton elfelejti, amit egyszer már megtanult.
Ha újra és újra, nap, mint nap mondanád el,hogy az élet szép, akkor is lenne, aki azt éppen aznap tanulja újra,
vagy először érti meg,
vagy csak mélyebb rétegekbe kerül le ugyanaz a tudás...
A mindennapok lelkiségét tőled tanulom.
ezért vártam már nagyon, hogy "mikor írsz már"
(nem tudom, nekem egyáltalán nem úgy tűnik, hogy "már mindent elmondtál" :)))
♥
...és képzeld, én is kaptam egy kedves ismerősömtől egy nagy csokor orbáncfüvet, a virágaiból tettem pici üveg olajba, most gyönyörű vörös olajom lett (egy csoda számomra, hogy a sárga virág vörösre festi az olajat)
<3
Köszönöm, hogy írsz. Mindig felüdítő, élő az emlékeztetésed. Sosem unalmas :)) Hédi
Kedves Márta! Én lelkes követőd vagyok�� Írásaiból töltekezem, erőt merítek! Köszönöm! Üdv. Márta Budapestről
Én is idejövök bizonyos időközönként, mert akár divatjamúlt, akár nem, ez a blog és a blogolás is egy örömforrás. Főként Téged olvasni! Ma ezt is beleírom a hála listámban, mert a lelkemen muzsikálnak a szavaid, a képeid. Köszönöm! <3
Ha nem is minden nap, de rendszeresen visszatérek ide, s mindent magamba szívok. :) Köszönöm, Márti, hogy még kitartóan írod a blogod!
Vannak olyan nagyformátumú emberek,próféták, predikátorok, művészek, szentek, bölcsek, - sőt, akik számomra fontosak, azok mind ilyenek -, hogy tulajdonképpen egy eleten át ugyanazt mondják. Van egy üzenetük, ami rájuk bízatott, és az a hivatásuk, hogy ezt mindják el ujra meg újra. Ez egy nagyon személyes meglátas egy sajat, külön olvasat, tapasztalás, amit senki nas nem mondhatna el helyettük. Ők pedig mindig másképp mondják ugyanazt - és így azalatt a par évtized alatt, amig a szavukat halljuk, megtanuljuk a leckét. Ilyen a te kis lámpás-blogod is. Minddig aktuális marad, ahogy az evangélium se avul el. Nem lehet elégszer felhívni a figyelmet a kis sárga virágokra, a szív napsütötte foltjaira!
Post a Comment