Egy-másfél hét - különböző irodai határidők miatt keletkező - viszonylagos káosz után ma reggel jutottam el a szokásos itthoni feladataim feletti uralom visszaszerzéséhez. Hogy este nem marad a mosogatókagyló tele olyan edényekkel, melyekben a nap folyamán valaki kicsit odaégetett zabkását főzött. Hogy reggel mindenkinek tízórait, ebédet csomagolok. Hogy nem ilyenkor derül ki, senki sem mosta ki hétvégén a tornafelszerelést.
Mikor mindez elmarad, akkor sem dől össze, legalábbis eddig még egyetlen egy hónapban sem dőlt össze a világ.
Mert ahhoz, hogy akárcsak a legminimálisabb szinten, de működjön a jelenleg öt személyből álló háztartás, plusz a kutya, plusz a macska, ahhoz - mikor én szinte semmit nem tudok itthon elvégezni -, a többieknek még mindig hősi, általam millió dicsérettel és konfettivel elismert erőfeszítéseket kell tenniük.
Általában eszembe sem jut, de tegnap este lefekvéskor egyszerűen csak elárasztott a hála. Olyan dolgokért, amelyek - túl jó dolgom lévén - a világnak eme nyugati felén amúgy eszembe sem jutnak. Meleg víz. Tiszta ágynemű. Puha ágy. Hűtőszekrény, tele étellel. Fűtés. S az érzés, hogy pont annyi munkám van, s szinte centre pontosan annyit keresek, hogy a rezsiköltségeket én teremthetem elő.
Az életem feletti uralom viszonylagos. Látszólagos. Átmeneti. Bármikor történhet valami. Elveszíthetem a munkámat, az egészségemet, a kényelmet, az életemből az embereket, s akkor majd nem, mint ahogy most sem az odaégetett zabkása lesz a legnagyobb gondom.
De hogy ez így legyen, emlékeztetem magam. Gyakoroltatom magam.
Megtanulok - jót tesz a control freak énemnek - olvasni, imádkozni a káosz közepén.
Nyugodtan meginni egy csésze kávét akkor is, ha abban az időben akár el is mosogathatnék.
S ha odakint fagyos, havas tél van, s idebent millió tennivaló, akkor hosszú túrára indulni, s az életemre, ahányszor csak lehet, a hegyek nyújtotta távlati, gyönyörű perspektívából rátekinteni.
