Reggeli ima.

A vízforralóban lobogó víz bepárásítja az ablakot,
s láthatóvá tesz egy mondatot, amivel még
magam noszogattam volt múlt héten, vagy azelőtt.
Ez is konyhaművészet, bár pont előtte mostam le,
felfirkálni ezt-azt a párás ablakra:
A szeretet a legnagyobb!
s hogy Bátorság, kedvesem! - ami egyébként nem is ahhoz kell,
mert félni sem attól félek,
hogy nem felelek meg a követelményeknek,
vagy nem tudom hordozni a terheket.
Megfelelek. És hordozom.

A vízforraló magától kikapcsol.
A víz készen áll.
A csésze készen áll.
A tea is. Indiai. Filteres,
egyszerű fekete, olyan finom, van benne
szegfűszeg, bors és kardamom,
s pörkölt cikóriagyökér, fahéj, gyömbér.

Itt a szívem. Itt a kezem. Amott egy darab papír.
A másik szobából épp hív valaki. 
Van bőven tennivaló, írnivaló, szeretnivaló.
De amitől félni szoktam: a hogyanja. Az nem mindegy.
Legyen íze. Legyen finom, mint egy csésze fűszeres tea.
Az írás közben elhalványul.
Én is készen állok.