A furcsa angyal.

"What is the knocking?
What is the knocking at the door in the night?
It is somebody who wants to do us harm.

No, no, it is the three strange angels.
Admit them, admit them."
(D.H. Lawrence)

Nemrég arról beszélgettünk valamelyik kisasszonnyal - nővérnek tanul -, hogy mikor olyan páciensei vannak, akik teljesen elveszettek, félénkek, és semmiképpen sem akarnak a jelenlétükkel bárkit is zavarni, valamiért mindig én jutok az eszébe. És ezekkel az emberekkel pluszban is kedves. Hát most itt vagyok, a szüléseken túl, ami ugye nem számít, először kórházban. A nagyhangú, vidám, ügyetlen-ügyes, ügyeletes nővér megkérdezte tőlem - talán az elveszettségem, félénkségem és zavarni nem akarásom okán -, először vagyok-e kórházban. Majd plusz kedvességgel bánt velem. Talán eszébe juttattam az anyukáját. (05.14)

Nincsenek nagy gondolataim. Nincsenek kívánságaim. Nem félek a vizsgálatoktól, a belőlem itt-ott lógó tűktől. Most ez van. Meglátogatott egy ilyen furcsa angyal. Bizonytalanság, erőtlenség, szenvedés formájában jött el hozzám, s nem akar tanítani semmire, nem büntet semmiért, nem oktat ki, nem számol le velem, nem árulja el, minek mi az értelme. Csak ül az ágyam szélén, ahogy a folyosóról beszűrődő fény megvilágítja az éjszakát, olyan természetesen ül, mint a csillagok a nyári égbolton. Mint a madarak a fán. Mint ahogy egy aláhulló toll megpihen egy kinyújtott tenyéren. Nem vagyok egyedül. (05.15)

Szeretetháló tart meg. Váratlan látogatás, imák, gondolatok, üzenetek. Képek a kinti világból. Míg felvételek készülnek a fejemről, a szűk csőben azt képzelem, ide-oda repülök a felhők fölött.

Harmadik nap. Berendezkedem lassan. Van saját infuziós állványom, szekrényem az ágy mellett, a nevem ott áll az ágy végében egy cetlin. És van egy másik otthonom, idebent. Egy-egy épp hogy csak kibírható, túlélendő, fájdalmas vizsgálat közben ide jövök. Itt felidézem azokat az időket, amikor a legboldogabb voltam. Amikor a gyerekek egészen kicsit voltak és mi éltük a saját eseménytelen, csodálatos életünket. Mosogattunk, este rájuk adtam a pöttyös pizsamát, eső után csigát mentettünk a bicikliúton. Most én vagyok a csiga. Hordozom az emlékeimet, ide húzódom vissza, ebbe a kedves otthonba a lelkem közepén.(05.16)

Wo darf man hier weinen? (05.17)

Diagnózis: agyhártyagyulladás.
Nem vettem komolyan a testem jelzéseit. Hetek óta nem működik, de én tovább hajtottam, gyötörtem, kihasználtam.

Főorvosi bók: Sie haben ein wunderschönes Gehirn.

Még egy diagnózis: jóindulatú daganat a fejemben. Még kicsi. De növekszik. (05.19)

Itt szétesik a kórháznapló. Majdnem egy hétig nem vagyok képes szinte semmire. Nagyon rosszul vagyok. Otthon nélkülem ünnepelnek születésnapot. Nem tudok küldeni ajándékot. Aztán megláttam a belső udvaron a rózsákat. Boldog vagyok: virágszirmokat csomagolok egy papírba, azt küldöm. És szívem minden szeretetét. (05.22)

Ma hazajöhettem. (05.26) Tizenkét nap után olyan vagyok, mint aki visszatér az életbe. Lassan meggyógyulok. Még hosszú út áll előttem. De most itt vagyok. Május vége van, eltelt egy hónap, ilyen értelmetlenül. Értelmetlenül? Mindig annyira féltem a szenvedéstől. Egy vérvételtől is az ájulás kerülgetett. Ha mást nem, megtanultam elfogadni azt, ami van. A kiszolgáltatottságot, a semmit. A mindenen átragyogó szeretetet. A végtelen napokat. Az ágyamon ülő kedves, furcsa angyalt.

"Mi ez a kopogás?
Mi ez a kopogás az ajtón az éjszakában?
Valaki az, aki rosszat akar nekünk.

Nem, nem, a három furcsa angyal az.
Engedd be őket, engedd be őket."
(D.H.Lawrence)

Az utóbbi

hetekben volt időm elgondolkodni azon, ki vagyok és mennyit érek, amikor nem tudom teljesíteni azt, ami eddig tőlem elvárható volt. Amikor nem látja túl sok hasznomat a világ. Vannak napok, amikor nincs erőm semmire. Van, amikor a minimum szintet azért hozom, még ha alulról is. Van, amikor egész jó a helyzet. Hogy másnap megint ne legyek képes szinte semmire. A testem most egyszerűen csak nem úgy működik, ahogy szeretném, mint ahogy a világ sem, s a körülmények sem olyanok, hogy kedvem lenne dalra fakadni tőlük.
Hogy ezeken túl ki vagyok és mennyit érek, hogy mi a fontos az életben, mire vagyok képes, hova tartok, s mi az, amin változtatnom kell - ezeken a kérdéseken gondolkodom. S hogy ne csak néhány - bár meglehet, hogy helyes, ám - standard, instant válasz szülessen, ahhoz el kell őket viselnem, engednem kell, hogy egy ideig együtt éljenek velem. Leüljenek a reggelizőasztalhoz, az ágyam szélére éjjelenként, vagy mint most is, kijöjjenek velem a kerti házba májusi esőt nézni a nagy, földig érő ablakokon át.
Sokáig nem éreztem az ízét semminek. Nem éreztem az éhséget, nem voltam szomjas. Most főztem egy csésze teát, szárított gyógynövényekből - citromfű, csipkebogyó, narancshéj, körömvirág - és néhány friss mentalevélből. Újból tanulom az ízeket. Nem megy magától. Ha születik valaha válasz néhány kérdésre, annak ez is része lesz: nem az a fontos, hogy mindenem meglegyen, hanem, hogy bármi is legyen, bárhogy is legyen, ne veszítsem el közben az éhséget s a szomjúságot - kenyér és víz után, szépség és bölcsesség, Isten országa után. Mert valóban azok a boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Lehet, hogy a kincs nem más, mint a hiány.
Tegnap hosszú idő után először találkoztam azzal a néhány emberrel, baráttal, akik a legtöbbet jelentik nekem ezen a környéken. Újból nem voltam jól, de annyira hiányoztak. Látni akartam őket. A barátnőm készített rólam - örök emlék! - egy homályos képet. Néha megnézem, hát ez vagyok én. Tele kérdéssel. Nem a legjobb formában. De az a nevető szempár a szájmaszkon túl, s mint mindig, a felemásan álló gallér a pulóverem felett: ez már egy kezdet. Innen már fel lehet épülni.

Egy hónap

telt el a könyv megjelenése óta, s ma megérkezett. Végre a kezemben tarthatom én is.
Számomra ez óriási dolog. Alázatra késztet, csodálatra, és tiszteletre.
Simogatom a borítót, lapozgatom, s olyan szépnek látom. A papír tapintása, illata finom és különleges. A betűtípus s a borító színe gyönyörű. Talán már eltelt annyi idő, hogy bátran beleolvashatok itt-ott úgy is, mint tőlem független szövegbe. S azon kapom magam, egy-egy helyen könnybe lábad a szemem. Megérint. Ezek a sorok már nem is az enyémek, saját, külön életük van. Hogy ilyen szép tárgy formájában most a kezemben tarthatom, ahhoz tulajdonképpen most már nem sok közöm van.
A megjelenés után, ahogy elkezdtek érkezni a visszajelzések - gyűjtöm a fotókat! - elkezdtem aggódni. Hirtelen túl fontos lettem saját magamnak. Olvastam a kéziratot, s úgy éreztem, mégsem elég jó, jaj, nem fogják szeretni, vagy azt fogják mondani, nem is érte meg megvenni. Aztán - baráti segítséggel - megértettem: mindenkinek saját felelőssége van. S én csak a magam részét vállalhatom. Minden könyvet ketten írnak: az író és az olvasó.
Ez itt most nem reklám, nem vásárlásra buzdító felhívás.
Ez itt egy meglepő, nem mindennapi történet.
S én boldog vagyok, hogy a része lehetek.

Május

legelső napján a férjem behozott nekem a kertből néhány szál gyöngyvirágot, s mivel már alkonyodott, odaerősített az ágy széléhez egy kislámpát is, hogy megvilágítsa. Gyönyörű volt. Maga volt a fény és maga az árnyék, csendes, egyszemélyes előadás, szótlan áldás a sötétségem közepén, hogy előre tudjam amit csak utólag fogok majd újból látni:
a jót a rosszban,
a fényt a ködben,
a szépet a nehézben.