Az utóbbi

hetekben volt időm elgondolkodni azon, ki vagyok és mennyit érek, amikor nem tudom teljesíteni azt, ami eddig tőlem elvárható volt. Amikor nem látja túl sok hasznomat a világ. Vannak napok, amikor nincs erőm semmire. Van, amikor a minimum szintet azért hozom, még ha alulról is. Van, amikor egész jó a helyzet. Hogy másnap megint ne legyek képes szinte semmire. A testem most egyszerűen csak nem úgy működik, ahogy szeretném, mint ahogy a világ sem, s a körülmények sem olyanok, hogy kedvem lenne dalra fakadni tőlük.
Hogy ezeken túl ki vagyok és mennyit érek, hogy mi a fontos az életben, mire vagyok képes, hova tartok, s mi az, amin változtatnom kell - ezeken a kérdéseken gondolkodom. S hogy ne csak néhány - bár meglehet, hogy helyes, ám - standard, instant válasz szülessen, ahhoz el kell őket viselnem, engednem kell, hogy egy ideig együtt éljenek velem. Leüljenek a reggelizőasztalhoz, az ágyam szélére éjjelenként, vagy mint most is, kijöjjenek velem a kerti házba májusi esőt nézni a nagy, földig érő ablakokon át.
Sokáig nem éreztem az ízét semminek. Nem éreztem az éhséget, nem voltam szomjas. Most főztem egy csésze teát, szárított gyógynövényekből - citromfű, csipkebogyó, narancshéj, körömvirág - és néhány friss mentalevélből. Újból tanulom az ízeket. Nem megy magától. Ha születik valaha válasz néhány kérdésre, annak ez is része lesz: nem az a fontos, hogy mindenem meglegyen, hanem, hogy bármi is legyen, bárhogy is legyen, ne veszítsem el közben az éhséget s a szomjúságot - kenyér és víz után, szépség és bölcsesség, Isten országa után. Mert valóban azok a boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. Lehet, hogy a kincs nem más, mint a hiány.
Tegnap hosszú idő után először találkoztam azzal a néhány emberrel, baráttal, akik a legtöbbet jelentik nekem ezen a környéken. Újból nem voltam jól, de annyira hiányoztak. Látni akartam őket. A barátnőm készített rólam - örök emlék! - egy homályos képet. Néha megnézem, hát ez vagyok én. Tele kérdéssel. Nem a legjobb formában. De az a nevető szempár a szájmaszkon túl, s mint mindig, a felemásan álló gallér a pulóverem felett: ez már egy kezdet. Innen már fel lehet épülni.