Darabok.

A social media előnye és hátránya, hogy az élet, az arc, az asztal, a táj csak egy apró, gondosan kiválasztott részletét mutatja. Az is valóság, persze, csak nem teljes. Időnként szárnyra kap egy-egy #morereality hashtag, olyankor aztán lehet látni számtalan mosatlant, filter nélküli önarcképet, rendetlen asztalt, ha valaki mindenáron erre lenne kíváncsi. Én, mint bevallottan lelkes igénybe vevője a social media plattformjainak, mindenre kíváncsi vagyok, s én is csak részleteket mutatok. 

Apropó részletek, cserepek, apró kis cseppek...mi tart, ki tart össze benneteket? 

Mostanában annyi hibát ejtek. Úgy érzem, darabokra esek szét. S ha csak egy kis részlet van, ami igazán szép, irgalommal teljes szemek, szívek - beleértve a saját magamét - talán el tudják képzelni, mennyire gyönyörű is lehetne az egész. Kinézik belőlem, elhiszik helyettem, míg újra fel nem épül bennem a teljesség.

Napkelte.

Ma is gyönyörű a reggel, felettünk vékony, sarló alakú a hold, az ég pedig minden pillanatban egy merő változás. A messzeségben, kelet irányában éppen narancssárga, a többi rész még javában szürke, a kettő között egy sáv sötétkék. Az utcalámpák is világítanak még. Pici hópelyhek szállingóznak szinte egész nap, olyan finoman, mintha valaki lassított felvételt készítene a tájról. Ha kilépek, én magam is lelassulok, része leszek a felvételnek. Akaratlanul is felemelem a két kezem, elkapni egy-két hópelyhet. Minden ég felé kitárt tenyér leszállópálya - írta egyszer valaki, talán éppen én, s a hópelyhek mind elolvadnak a bőröm melegén. Érintésük illékony imádság. Eszembe juttatják: van, amit nem lehet megcsinálni, megkövetelni, kiharcolni, megérdemelni vagy elveszíteni. Van, amit csak elfogadni lehet. De ezt épp olyan nehéz megfogalmazni így, egy szokásos hétfő reggel, ébredés után, még indulás előtt, mint eltenni emlékbe egy-egy tenyerembe hullott hópelyhet. Van, amit nem lehet megtartani. Különben becsukódna, ökölbe záródna a tenyér. S nem lenne belőle többé ég felé kitárt leszállópálya, nem lenne helye a sok elindulásnak és elmaradna megannyi megérkezés.

tit

Újév.

Ez most megint egy olyan időszak az életemben, amikor végtelenül sajnálom alvásra használni az időt. Rendszeresen visszatérő szakaszok ezek az életutamon, amikor sokkal, de sokkal kevesebbet alszom annál, ami egészséges és szükséges lenne, csupán csak azért, mert nem akarok elszalasztani semmit. Egyetlen éjszakába nyúló olvasást sem, egyetlen napfelkeltét sem. Még sötétben odaülök az ablak elé és figyelem, hogyan színeződik narancssárgára az ég, s ez hogyan változtatja egyetlen pillanatra a szomszéd ház kéményéből felszálló füstöt aranyló gomolyaggá. A másik pillanatban jön egy felhő, mattá válik a fény, s szürke, hétköznapi füstkibocsátó eszközzé az utca másik oldalán a kémény.

Tisztában vagyok vele, hogy ez a fajta öröm meglehetősen felszínes. Szép élményeket, látnivalókat és érzéseket gyűjteni kellemes, és egyáltalán nem elítélendő foglalatosság. Csak annyi, hogy a minden megszorítás ellenére még mindig bőségesen rendelkezésre álló jóléttel, biztonsággal és lehetőségekkel párosítva eléggé veszélyes. Mert a lélek akaratlanul is elhiszi, ez minden, ami létezik, és ez a legnagyobb cél: sok szép új élményt begyűjteni. Talán azért is vetjük bele magunkat ennyire ebbe a tevékenységbe, mert félünk attól a mélyebb, igazibb örömtől, mely azért tesz egyúttal sebezhetővé is, és kiszolgáltatottá, mert köze van ahhoz a mélyebb, igazibb szeretethez, mellyel mindig együtt jár valamiféle fájdalom. És amit nem lehet a következő vásárlással, élménnyel máris pótolni, ha elmúlik vagy elfogy. Vagy későbbre tartogatjuk az örömöt: majd, ha végre itt a hétvége, ha megjön a tavasz, ha elmúlik a világjárvány. Pedig az egyetlen idő, amelyik a rendelkezésünkre áll, az a most. A jelen pillanat. S ehhez még az sem szükséges, hogy valaki teljesen éretlen módon, csak hogy el ne szalasszon valami fontosat, ne aludjon eleget. A felnőtthöz illő öröm ennél valószínűleg nyugodtabb, bölcsebb, nem tartja elvesztegetett időnek a pihenést, a csendet, a kikapcsolt telefont, a csak saját magának szánt betűket, s nem sajnálja arra szánni a szabadnapját, hogy rendet tegyen a ruhásszekrényben. Sok tervem van erre az évre, tervek, melyekhez időre van szükségem, egészségre, erőre, kedvre. Mégis, ebben a pillanatban boldoggá tesz már csak az is, hogy végre rend van a ruhásszekrényemben.