Napkelte.

Ma is gyönyörű a reggel, felettünk vékony, sarló alakú a hold, az ég pedig minden pillanatban egy merő változás. A messzeségben, kelet irányában éppen narancssárga, a többi rész még javában szürke, a kettő között egy sáv sötétkék. Az utcalámpák is világítanak még. Pici hópelyhek szállingóznak szinte egész nap, olyan finoman, mintha valaki lassított felvételt készítene a tájról. Ha kilépek, én magam is lelassulok, része leszek a felvételnek. Akaratlanul is felemelem a két kezem, elkapni egy-két hópelyhet. Minden ég felé kitárt tenyér leszállópálya - írta egyszer valaki, talán éppen én, s a hópelyhek mind elolvadnak a bőröm melegén. Érintésük illékony imádság. Eszembe juttatják: van, amit nem lehet megcsinálni, megkövetelni, kiharcolni, megérdemelni vagy elveszíteni. Van, amit csak elfogadni lehet. De ezt épp olyan nehéz megfogalmazni így, egy szokásos hétfő reggel, ébredés után, még indulás előtt, mint eltenni emlékbe egy-egy tenyerembe hullott hópelyhet. Van, amit nem lehet megtartani. Különben becsukódna, ökölbe záródna a tenyér. S nem lenne belőle többé ég felé kitárt leszállópálya, nem lenne helye a sok elindulásnak és elmaradna megannyi megérkezés.

tit