Naplók.

Tegnap este teleírtam a legutóbbi naplóm utolsó oldalát is. Paperblanks füzet, a borító mintájának neve Blue Velvet. Kicsit visszalapoztam a régebbieket, úgy tűnik körülbelül négy hónap alatt írok tele egyet, főleg reggelenként, időnként napközben és este is előveszem. Nem hagyok ki egyetlen napot sem. Rutinná vált, abszolút prioritássá, ahogy a másfél-két órás gyaloglások is. Időnként úgy tűnik, mintha én tartanám be és meg őket, igazából ők tartanak össze engem. 

Szeretem a nagy elhatározásokat, a drámai szépségű mondatokat, a sikert és dicséretet. 

De amiben valóban hiszek, az az apró, titkos, egyszerű változtatások, ugyanabba az irányba, hosszú időn át. 

Viszont.

Nemrég olvastam egy szöveget a fákról, és életemben először vált nyilvánvalóvá, hogy nemcsak a leveleknek van szükségük a gyökérre, hanem a gyökérnek is a levelekre. A gyökér vizet juttat a leveleknek - ezt eddig is tudtam -, a levelek pedig a háncsrétegen keresztül cukorlevet juttatnak a gyökérnek.

Szeretem ezt gondolatot. Arra indít, hogy ne csak a mélyben zajló folyamatokkal foglalkozzam. Ne csak a gyökér fontosságát lássam. Hanem a fény felé nyújtózó levelek szépségét is. Az élet édességét, könnyedségét. Attól, hogy megmutatja önmagát, hogy a felszínen zajlik, még nem biztos, hogy felszínes. Minden családban, közösségben vannak gyökér- és falevél-emberek, és bennem is itt él mindkettő. Csak néha - igazságtalanul - az egyiket többre becsülöm, jobban fejlesztem, mint a másikat.

Amúgy hozzánk is elérkezett a tavasz, egy-két napja az egész faluban kinyíltak az orgonák. A hosszú esti séták még hosszabbá váltak a csendes, illatos utcákon. Végetért a téli álom. Itt az ideje a látható szépségnek, az önmagát odaadó virágzásnak.

Virágzó fák alatt.

Végső soron minden azon múlik, azt hiszem, képesek vagyunk-e megtanulni szeretni. Újból és újból beleszeretni a világba, a legapróbb dolgokon keresztül. Egy májusi délután például, egy parkolóban állva, régi és új barátokkal, kicsit még húzva az időt hazaindulás előtt. Semmiségekről beszélgetve, mialatt kis fehér virágszirmokat kezd el fújni a fákról arcunkba a hirtelen feltámadó szél. Mintha összebeszéltünk volna, úgy nyújtjuk ki a tenyerünket, szinte egyszerre. Mintha minden ég felé kitárt tenyér leszállópálya lenne. Megannyi miniatür repülőtér. Egy hely, ahol földet ér sok hófehér, törékeny remény, s kicsit megpihen, útközben hazafelé.

Hogy vagy?

Hogyan kell újrakezdeni valamit, amit szándék nélkül, de abbahagytam, elhanyagoltam az utóbbi időben? Talán úgy, hogy mindenféle mentegetőzést és ígérgetést mellőzve egyszerűen újrakezdem. Ott, ahol vagyok, úgy, ahogy vagyok. Egy hétfő reggelen, miután kiválasztok egy szerintem íráshoz illő lemezt - Mozart D-dúr fuvolaversenyét - és elindítom a lemezjátszót. A fotel mellett, melyben ülve az ölemben tartott laptopon gépelek, apró asztalka, rajta egy cserép virág, borostyán és tonkabab illatú gyertya, egy csésze alján két korty hideg kávé. Kiválasztom és feltöltöm a legfrissebb, tegnap este készült fotót rólam. Bizonyítandó, hogy nem változtam semmit. A története egyszerű és kedves, nagyszerűen illik az egyszerű és kedves újrakezdésekhez: az első gyerekek nélkül töltött anyák napja délutánján kicsit eltört nálam a mécses. A kutyusunk viszont - nagyon empatikus és emocionális apró lény - képtelen elviselni, ha szomorkodom. Megérzi a másik szobából is, mélyen aludva is. Ha netalántán alaposan ki szeretném sírni magam valamikor, el kell mennem itthonról, azt hiszem, nélküle. Tegnap úgy döntöttem, elfogadom a vigasztalást, amit nyújt. Még mielőtt leszállt volna az este, még éppen időben, kimentünk az egyik kedvenc helyemre, oda, ahonnan különösképpen jól látni az eget és a messzeséget. Oda, ahol már annyiszor csordultig töltődött a szív békével, s ha egyáltalán lehetséges, még mélyebb hálával, szeretettel.
Nem tudom pontosan, hogyan kell újrakezdeni valamit, amit elhanyagoltam, talán úgy, ahogy egy rég nem látott barátot szólítunk meg. Mentegetőzés és ígérgetés nélkül. Hétköznapi gesztusokkal, ott és úgy, ahogy vagyunk, őszinte érdeklődéssel: hogy vagy?