Naplók.

Tegnap este teleírtam a legutóbbi naplóm utolsó oldalát is. Paperblanks füzet, a borító mintájának neve Blue Velvet. Kicsit visszalapoztam a régebbieket, úgy tűnik körülbelül négy hónap alatt írok tele egyet, főleg reggelenként, időnként napközben és este is előveszem. Nem hagyok ki egyetlen napot sem. Rutinná vált, abszolút prioritássá, ahogy a másfél-két órás gyaloglások is. Időnként úgy tűnik, mintha én tartanám be és meg őket, igazából ők tartanak össze engem. 

Szeretem a nagy elhatározásokat, a drámai szépségű mondatokat, a sikert és dicséretet. 

De amiben valóban hiszek, az az apró, titkos, egyszerű változtatások, ugyanabba az irányba, hosszú időn át. 

Viszont.

Nemrég olvastam egy szöveget a fákról, és életemben először vált nyilvánvalóvá, hogy nemcsak a leveleknek van szükségük a gyökérre, hanem a gyökérnek is a levelekre. A gyökér vizet juttat a leveleknek - ezt eddig is tudtam -, a levelek pedig a háncsrétegen keresztül cukorlevet juttatnak a gyökérnek.

Szeretem ezt gondolatot. Arra indít, hogy ne csak a mélyben zajló folyamatokkal foglalkozzam. Ne csak a gyökér fontosságát lássam. Hanem a fény felé nyújtózó levelek szépségét is. Az élet édességét, könnyedségét. Attól, hogy megmutatja önmagát, hogy a felszínen zajlik, még nem biztos, hogy felszínes. Minden családban, közösségben vannak gyökér- és falevél-emberek, és bennem is itt él mindkettő. Csak néha - igazságtalanul - az egyiket többre becsülöm, jobban fejlesztem, mint a másikat.

Amúgy hozzánk is elérkezett a tavasz, egy-két napja az egész faluban kinyíltak az orgonák. A hosszú esti séták még hosszabbá váltak a csendes, illatos utcákon. Végetért a téli álom. Itt az ideje a látható szépségnek, az önmagát odaadó virágzásnak.