Mikor tegnap délután megérkeztem az állomásra, ahonnan három nappal korábban elindultam, először is megkerestem az autómat a parkolóban, és bedobáltam minden csomagot az első utasülésre. Majd elfordítottam a slusszkulcsot, összekapcsoltam a telefonomat az autó kihangosítójával és elindítottam a kifejezetten erre a nyárra összeállított Spotify lejátszási listát. Majd az autót is. Innen még majdnem egy órányi út várt rám hazáig. Az utóbbi időben kifejezetten sokat vagyok úton, s ha nem, akkor nyakig belemerülve a munkába, s bár kifejezetten szeretek utazni is, dolgozni is, a szívem soha, de soha nem ver olyan hevesen, mint mikor rátérek a hazafelé vezető út utolsó szakaszára.
Bár minden fűszálat ismerek, mintha először látnám, újra és újra szívdobogtató érzés, ahogy letérve az autópályáról elém tárulnak az otthonos dombok, erdők. A friss levegőtől szabályosan szárnyaim nőnek, új életre kelek. Az autó elszántan, a szokásos hangos berregéssel igyekszik fel a várost elhagyva a kaptatón, modernebb, több lóerejű társai türelmetlenül tolakodnak mögöttem. Közben hangosan énekelek. Itthon először is a bejárati ajtó előtt a pici árvácskát veszem szemügyre a kövek között, már jó ideje figyelek rá, nehogy valaki rálépjen. S látom, ahogy kívül-belül körbejárom a házat, nagyon is jól látom, mintha csak most, friss szemekkel venném észre, a hiányosságokat. Az újrafestésre megérett erkélyt, a bejáratnál a csempék ütöt-kopott mivoltát, s hogy ideje lenne végre alaposan lemosni a konyhaszekrényt. De ez nem írja felül az általunk megteremtett otthon szépségét, a milliónyi apró részlet kedvességét.
Ez a nyár az útrakelések, a kalandok, a családdal és barátokkal való találkozások időszaka. Az intenzív munka időszaka. Minden napot érdemes teljes szívvel megélni, talán tényleg triviális, és tényleg mindig ugyanazt ismételgetem: de minden egyes nap valóban csoda és megismételhetetlen. Ma mosni fogok és főzni, nekifogni az adóbevallásnak, talán csomagolni is, ki tudja, egy következő utazásra. Különböző tennivalók, de egy dolog közös bennük: hozzátartoznak az életemhez. És ez elég ok ahhoz, hogy egy kicsit mindig hevesebben dobogjon a szívem.
14 comments:
szia, Istenhozott...olyan az új bejegyzésedet olvasni, mintha hazaértél volna végre...Nagyon hiányoztál, minden nap benéztem: mindennap csalódtam, bár ésszel felfogtam, persze, nem ez az első, hogy ide írj, de mégis, ...talán mert megszoktam, talán mert TÉNYLEG fontos amit teszel a blogodban (nagyon), és sajnáltam, hogy mindenki névtelenül írt kommentet (mígnem a Balaton mellett a mobilommal az enyém is névtelen lett), és szomorúvá tett a kiváncsiskodásomra válaszod, hogy "Annyira azért nem tűntem el, múlt héten írtam a blogra", mert úgy éreztem félreértettél, ...szóval - csak egy szót akartam írni HIÁNYOZTÁL a blogodból a napjaimból a zsúfolt-törékeny világomból...(addig régebbi írásaiddal kárpótlódtam, meg ezzel: https://www.youtube.com/watch?v=MpO32AJTmJA
meg ezzel https://www.youtube.com/watch?v=vkgKKKXp6ds
Márta, csodaszép a naplód!
A negyedik kép pedig milyen jó lenne könyvborítónak:-)
Jaj a cica milyen aranyosan vár haza! :)
Teljesen átérzem és érzem, amiről írsz :). Nekem ilyen gyerekkorom óta - amikor anyuék mögött ültem az autóban, és együtt örültünk hazaérve egy-egy nyaralásról, mert jó volt és izgalmas elindulni és kirándulni, de nagyon jó volt hazajönni is - az, amikor meglátom ráfordulva a bekötőútra az evangélikus templomunk tornyát. Gyorsabban ver a szívem, az biztos.
Nem tudom, mitől "másak" a fotóid, mint más embereknek, vagy akár a sajátom - de olyan jó nézni őket...:) szépek :). Isten hozott.
Köszönöm, Kati 🕊
Szia Zsuzsa, nagyon sokáig válogattam a füzetek között, de szerintem is sikerült kiválasztani a legszebbet. :)
Igen, Penny Lane, ez lett Lizzie kedvenc helye. :)
Köszönöm és örülök a blogod újranyílásának.:) A fotók lehet a kamera miatt "másak". Általában a telefonommal fotózok, de néha előveszem a kamerát, ha lassú fotókat szeretnék. A szeretet, a beállításokra szánt idő biztos jobban látszik ilyenkor.
Köszönöm szépen ,hogy írtál minden nap kerstelek! Drága vagy nekünk!
Köszönöm 🦋
Én is nagyon vártalak már, benéztem hozzád minden nap….
Habár az insta bejegyzéseidet látva éreztem a közelségedet, a blogot olvasni más érzés❤️
Piroska
nehezen szokom meg, hogy nincs gyakrabban friss bejegyzés, valahányszor (naponta többször)jövök ide, belépek feleslegesen, ...lassú a felfogásom, nehezen értem, meg, hogy havonta egy-két új posztot találok csak a "megszokott" nyolc-tíz (vagy több) helyett. Ne érts félre, nem szemrehányok, nem kell bizonygatni, hogy nincs igazam, azt hiszem a csalódásom (az én érzésem) számomra valid, Nem miattad vagyok szomorú, elhiszem, hogy több a más egyéb dolgod, mint eddig, vagy újítani akarsz, vagy bármi okod lehet, megértelek...csak kicsit olyan, hogy nem tudtam előre, mire számítsak...vagy nem tudom, ...féltem ezt a helyet, hogy elfogy ez a blog is, a napi feltöltődési lehetőség
♥
szoknom kell a csendedhez
Szia Kati, sokat gondolkodtam, mit válaszoljak, nem szeretném válasz nélkül hagyni a gondolataidat. Köszönöm, hogy leírtad őket. Nincs tervbe véve, hogy abbahagyjam vagy változtassak a blogon, de azt valóban nem tudom megígérni, hogy soha soha soha nem lesz változás. Vagy objektív okok miatt, mint most is, amikor nem volt időm, laptopom írni, és teljesen jelen szerettem volna lenni ott, ahol vagyok, vagy belső okok miatt. Nem szeretek csalódást okozni, de valószínűleg fogok. Mert mindennek két oldala van, és remélem, mikor valamilyen oknál fogva kevesebb bejegyzés születik, az is figyelembe lesz véve, hogy van, amikor nem tudok, nem szeretnék írni. Már csak azért sem, mert hosszú távra tervezek és ezt csak úgy lehet, ha beosztom az erőt, a kedvet, ha vigyázok a blogírás örömére. Van, amikor havi két bejegyzés óriási teljesítmény, van, amikor nyolc-tíz is könnyedén jön. Mint minden az életben, ez is hullámzik, érik, él. :)
nagyra értékelem a válaszodat (azt is, hogy válaszolsz), köszönöm♥
Post a Comment