Tudom, elég furcsa cím egy bejegyzésnek, amelyben tulajdonképpen az Amszterdamban eltöltött hetemről szerettem volna írni néhány sort. Nem aprólékos beszámolót persze, már csak azért sem, mert az egyik gyermekemmel utaztam oda, s úgy gondolom, a gyermekeinket is érintő történetek tulajdonképpen az övék. Természetesen fotóztam, jegyzeteltem, de ezek az én kincseim, a magángyűjteményemben.
A visszautazás előtti napon viszont történt valami, amiről azt hiszem, mesélhetek.
Éppen egy kávézóba tartottunk, aznap a Rijksmuseumot szerettük volna megnézni, estére pedig egy Comedy Café-ba váltottunk jegyet. Egy viszonylag csendes utcán mentünk végig a belváros szélén, az Amszterdamban található százhatvanöt csatorna egyikének mentén. Már messziről felfigyeltem egy fiatal párra. Egy egészen apró fehér kutya is volt velük. Először azt hittem, ölelik egymást. Közelebb érve láttam, ahogy egy, a férfi részéről elinduló ütés megáll a levegőben, amikor észreveszi, hogy jövünk. Az ölelés fogvatartás volt, szorítás. Birkózás. Melléjük érve megkérdeztem - angolul-, minden rendben van-e. Majd a szemmel láthatóan rettegő nőtől megkérdeztem, szüksége van-e segítségre. Csak nézett nagy, szomorú szemekkel. Meg sem tudott szólalni. A férfi mondta, nagyon agresszíven, minden rendben, nincs szükség semmire, a lány a barátnője, ne avatkozzak bele a magánügyeikbe. Nem mentem tovább, hogyan tehettem volna, ott volt mögöttem a lányom, mégis milyen példa lett volna számára, hogyan nézek a szemébe, ha egyszerűen továbbállunk? Próbáltam beszélni a nővel, de minden kérdésre a férfi válaszolt, nagyon dühösen, két centiméterről üvöltözött velem. Mondtam a lánynak, hogy nem kötelező elviselnie az ilyen bánásmódot. Senkinek sincs joga így bánni vele. Nem muszáj vele maradnia, legalábbis ebben a pillantban nem, ha nem érzi magát biztonságban. A férfi közben elvette tőle a kutyát, kiabált, menni akart, a lány csak mondta csendesen, adja vissza és hogy nem, nem akar vele menni. Végül mégis elrángatta, miközben a nő folyton el-elment tőle. Néha felkapta, úgy vitte, mint egy bábut. Megkértem néhány járókelőt, legyenek szívesek hívni a rendőrséget. Ők is láthatták, mi a helyzet. Az egyik nő telefonált, közben messziről néztük és követtük őket, merre mennek, s valóban, néhány percen belül láttuk a rendőrautót, ahogy feltűnés nélkül befordult a másik oldalról abba az utcába, amelyikben a pár éppen eltűnt. Bár nem szívesen gondolok bele abba, ha nyílt utcán így bánik valaki a barátnőjével, mégis mi folyhat négy fal között, hiszem, hogy néhány kérdés, akár tőlem, mint szemtanútól, vagy a rendőrség részéről, nem árthat. Reménykedem, hogy használ és nem árt.
Megköszöntem a telefonáló nőnek a segítséget, ő is megköszönte, hogy szóltunk. Majd továbbmentünk. A lányommal csak annyit beszéltünk erről az egészről, hogy végre egy helyzet, ahol a megfelelő időben mondtuk és tettük azt, amit egy emberi lénynek mondania és tennie kell. Mert egyébként mindig később jut eszünkbe, legalábbis nekem, mit kellett volna válaszolni, reagálni egy-egy sértő, felháborító szóra, gesztusra. (És egész nap azt figyeltem, nem-e talákozunk valahol a férfival. Utólag nagyon féltem tőle.)
Amszterdam egyébként nagyon szép volt. Ami azért is érdekes, mert több ismerősöm, családtagom is járt már ott, de még senkinek sem tetszett úgy igazán, kinek ezért nem, kinek azért nem. Mi megtaláltuk a szépet. Megtaláltuk a kevésbé szépet is. Sok külső tényező tőlünk független adottság. Ugyanaz a díszlet más-más időpontban különböző történeteknek adhat otthont. De minden esetben az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a saját történeteinket tulajdonképpen mi magunk írjuk.
10 comments:
♥ nagyon köszönöm, hogy megtetted, nagyon hálás vagyok érte neked, bátor vagy és csodálatos ember, köszönöm♥
A legjobban cselekedtél abban a pillanatban!
Hű, nagyon bátor vagy. Én nem mertem volna. Attól félnék, hogy ettől az egésztől a férfi csak még agresszívabb lesz, és ha hazamennek, annak a szegény nőnek még nagyobb pokol lesz miattam. Mert nem tudom, a rendőr max beviszi pár órára vagy indul valami eljárás, de hát az hosszú, és mindenki mond, amit akar.
Te bátor vagy, nagyon. Biztos ez a helyes út. Ennek kell lennie.
Zsuzsa, utólag ugyanezeket a kérdéseket tettem fel magamnak és tipródtam én is. De mikor ilyen helyzet felmerül, nincs idő gondolkodni. Mégis azt hiszem, újra és újra ezt tenném. Hiszem, hogy ez a helyes. Még akkor is, ha rövid távon esetleg inkább ártott ennek a nőnek. De legalább tudja, hogy a nőtársai nem nézték tétlenül, hogy éppen bántják. Nem tudom, nekem lányaim vannak, remélem, soha nem kerülnek ilyen helyzetbe, de ha mégis, remélem, lesz aki közbeavatkozik. Mikor személyessé teszünk egy-egy ilyen, akármilyen kérdést, és úgy válaszolunk rá (mi lenne, ha velem történne, ha a szeretteimmel történne), lehet, hogy akkor az a válasz a helyes. (És azt is tudom, nem csak férfiak lehetnek agresszívek.)
Abszolút igazad van, szerintem épp ezért vagy bátor. Én szerintem nem mertem volna lépni, és ez a nagy baj, hogy több ilyen van, mint én, sokan vagyunk gyávák.
Egy kedves bloggerlány is írt erről, ilyen helyzetről nemrég, hasonlót, mint te. Linkelem, hátha tőletek egyre többen leszünk bátrak:
https://molnarilonka.blogspot.com/2024/06/blue-moon-you-saw-me-standing-alone.html
"Közel hozzánk volt egy pad, ahol egy nő ült, velem egykorú kb, tök csinos, de sugárzott róla, hogy milyen szomorú. Ült a padon és néha beintegetett a vízbe valakinek, azt hittem, a gyerekének, de végül egy pasi mászott ki a vízből. A nő szaladt elé egy törölközővel, leültek a padra, a pasi próbált kitérni a nő érintésétől. Egy idő után rájöttem, hogy durván szidja a nőt, a takarodj innen, ne érj hozzám, te fasszopó geci kb a legkedvesebb kifejezés volt, ami elhagyta a száját. A nő még próbálkozott, törölgette meg simogatta a hátát, aztán a sokadik durva reakcióra abbahagyta és szomorúan nézett maga elé, ahogy a pasi felbukkanása előtt is.
Nekem instant gyomorgörcsöm volt a helyzettől, sosem láttam még ilyet élesben, meg hát annyira rutinosan, olyan ótvar nyelvezettel szidta a nőt, hogy úgy éreztem, ez az alap felállás köztük, és hogy az agresszió csak azért nem öltött fizikai formát, mert publikus helyen voltak.
Egy idő után a pasi elment átöltözni, a nő meg ott maradt egyedül, magába zuhanva. Danival elsétáltunk előtte, megmostuk a lépcsőnél a saras tappancsokat, visszafelé nem bírtam ki, és megálltam előtte. Azt mondtam neki, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy bárki így beszéljen vele. És ne haragudjon, hogy megszólítottam, de ez, ahogy ez az ember bánik vele, tűrhetetlen. Nem válaszolt semmit, úgy tűnt, akart, de végül nem: szomorúan, zavartan mosolyogva nézett rám és bólogatott.
Mi kicsit később összepakoltunk és bejöttünk. Nem megy ki a fejemből a dolog, nagyon sajnálom a nőt, pedig nem ismerem a sztorijukat, csak egy helyzetet láttam/hallottam. Nyilván a pasival nem mertem volna konfrontálódni, és nem vagyok abban sem biztos, hogy jól tettem, hogy megszólítottam.
De abban biztos vagyok, hogy senki nem érdemli azt, hogy így bánjanak vele."
Éltem bántalmazó kapcsolatban, tulajdonképpen a 2.5 éves lányom mentette meg az életemet, mert az ütések és egyéb zajok hangja felébresztette őt és felsírt. Másnap reggel fölsöpörtem az üvegcserepeket, a kályhacsőből kihullt kormot és két kis szatyorba gyömöszöltem a gyermek legfontosabb ruhácskáit és elhagytam az otthonomat.
A legjobbat tetted Márta!
Zsuzsa, szerintem bátrabb vagy, mint gondolod. :) Én néha az vagyok, néha nem. Talán ezt is gyakorolni kell, kicsi dolgokban. Sokszor utólag veszem észre, hogy másképp is lehetett volna reagálni...és ez segít, hogy legközelebb tényleg kicsit másképpen reagáljak. Szerintem nagyon fontos, hogy beszélünk erről.
Márta, nagyon sajnálom, hogy ezt át kellett élned. Itt most Te vagy a legbátrabb.
Hű, nagyon felnézek rád a bátorságodért!!
Szerintem is jól cselekedtél. És bátran. Én is abban hiszek, hogy az ilyen visszajelzések segíthetnek a bántalmazottank felismerni, hogy nem oké, amiben van. És én is szeretném, hogy ha én kerülnék ilyen helyzetbe, lenne, aki szót emel értem, lenne, aki észrevesz...
Két történetem van ebben a témában, remélem, nem baj, ha megosztom.
Egy rövid ideig lakott a szomszédunkban egy fiatal pár. Éppen befejezték az egyetemet, közös életük kezdetén voltak. (Mi is csak max. évvel voltunk idősebben náluk, ez csak azért fontos, mert én is még fiatalabb és tapasztalatlanabb voltam.) Egyszer áthívtak minket, egyszer mi is őket, meg a folyosón találkoztunk időnként. Mindig nagy mosolygás, nagy barátságosság volt, nagy reprezentáció, ilyen egyetem, olyan munka, amolyan lakóparkba akarnak költözni, főleg a fiú részéről, a lány keveset szólt. Na de a fürdőszoba vékány falán át hallottuk, hogy hogy beszél a lánnyal zárt ajtók mögött. Nagyon csúnyán. Szerinte a lány semmire nem alkalmas, és egy utolsó senki. Éreztem, hogynagyon nem oké, és hogy talán beszélnem kéne a lánnyal (akivel egyébként ketten szerintem sosem találkoztunk vagy futottunk össze). De mindenki, akivel ezt megosztottam akkor, mind lebeszéltek - mert nem tudthatom, mert magánügy. Meg akkoriban a bántalmazás lélektanáról is kevesebben lehetett olvasni. Aztán elköltöztek. Egyszer még összefutottam velük az utcán, boldogan mutatták a lány eljegyzési gyűrűjét. Összeszorult a szívem. Azóta is eszembe jutnak néha. A mai fejemmel beszélnék a lánnyal, aktívan keresném az alkalmat, hogy beszélgethessünk.
A másik történet 1-2 éve történt. Egy viszonylag üres buszon volt egy fiú, aki nagyon szapulta a barátnőjét, trágár, agresszív kifejezésekkel. Hallottam, és éreztem, hogy tennem kell valamit. A fiú hamar leszállt, a lány maradt. Odamentem hozzá, és mondtam, hogy nem tudom, mi történt, de szerintem nem oké, hogy a fiú így beszélt vele. Szegény lány mondta halkan, hogy ő most tényleg megérdemelte, higgyem el, hogy megérdemelte, és hogy máskor nem szokott ilyen lenni a fiú. Nem tudom, aki nyilvánosan ezt megengedi magának, az szerintem nem amatőr... Mondtam, hogy értem, de akkor is, nem tudok elképzelni olyat, amiért bárki "megérdemelé" ezt a beszédstílust...
Még nézni is nehéz és fájdalmas az ilyen helyzeteket.
Post a Comment