Vannak napok, amikor lehajtott fejjel járok.
Nem feltétlenül fizikai valómban - főleg ha a számítógép előtt töltött napok nagy részében esélyem sincs járni, legfeljebb csak ülhetek lehajtott fejjel -, hanem lelkileg.
Ezek is hozzátartoznak az élethez.
De jobban szeretem a napokat, amikor, tennivalók mennyiségétől és sürgősségétől függetlenül, képes vagyok felemelt fejjel járni. Vagy ülni.
Amikor lehajtott fejjel járok, vak leszek a világra és mindenre, amit olyan bőkezűen kínál. Például a csodálatos formákra, amiket az ablakon beáradó napfény hoz létre egy egyszerű pohár víz segítségével a faasztal felületén. Csak fel kell emelnem egy pillanatra a fejem, hogy észrevegyem. Úgyis olyan hamar eltűnik.
Egy igazán rosszkedvű este után másnap békésen ébredek. S próbálom megfejteni, de a túlérzékeny egon kívül nem találok más okot a sértődékenységemre, türelmetlenségemre, bosszankodásomra. Én, én, én. Mindenki tartsa tiszteletben az énidőmet, s főleg adja le időben a papírjait, ha idén is azt szeretné, hogy én készítsem el az adóbevallását. S főleg ne egy üveg borral hálálja meg az erőfeszítéseimet, mert a legritkább esetben fogyasztok bort. (Múlt évben három üveg borral lettem így gazdagabb.)
Ha felemelem a fejem, csak nevetek az ilyen és hasonló emberi esetlenségeken. Hiszen nem rosszindulatból fakadnak. Ha felemelem a fejem, meglátom a kicsi pókot a fürdőszoba plafonján, ahogy nagyon igyekszik valahova. Elég nagy ez a ház, meg tudjuk osztani egy pókkal. Ha felemelem a fejem, láthatom a felhőket, s hallhatom a szellő hangját, ahogy átsuhan a fák lombjain, s láthatom, ahogy egy repülő éppen áthalad az égen.
A szem valóban a lélek tükre. Olyan mint egy ablak. Ha összeszorítom, belül lassan sötét lesz. És sötétnek fogok látni mindenki mást is. Ha kinyitom, látni fogom, mert lehetetlen nem látni, milyen szép ez a világ. Még akkor is, ha a mai napot is többnyire a munkaasztalomnál töltöm. Felemelem a fejem és lassan újra világos lesz bennem.
3 comments:
"Mindenki tartsa tiszteletben az énidőmet, s főleg adja le időben a papírjait, ha idén is azt szeretné, hogy én készítsem el az adóbevallását" írod, és a túlérzékeny egód miatt gondolod, hogy rosszkedved lesz ezektől. Én azért hozzátenném, hogy az énidejét másnak mindenkinek tisztelni kéne, az időben leadott papír is elvárható, hiszen ha nem időben adja le, akkor annak kell tovább dolgoznia, akár éjszaka is, mást félretéve, mert készen kell lenni, és aki tulajdonképpen nem is tehet arról, hogy később kapta. Szóval... lehet, hogy vannak akik ezeknél nem berzenkednek, de nem gondolnám, hogy azért, mert nem érzékeny az egójuk, hanem azért mert ők ilyenek általában, amit éppen nem tartanak be a másikkal szemben. Vagy nagyon béketűrőek, ami lehet azért, mert egyébként az életük egy apró szelete ez, és a többi elfeledteti velük ezt a bosszúságot. Biztos vannak különlegesebb esetek is, akik bírják, de azt gondolom, hogy minden embernek tisztelnie kéne a másikat, annak idejét, és nem visszaélni azzal, ha mindig elfogadást kap az ilyenek miatt, mert rá is szokik, hogy ezzel nincs gond. :) Persze lehet, hogy nincs igazam, és én érzem túlzottan azt, hogy én figyelek a másikra ilyen szempontból (is), és elvárom, hogy ez fordítva is így legyen hellyel-közzel. :) Betty
Én is így reagálok, ez egészséges reakció egyébként, és nem tudom, miért van ez, hogy minden egyes évben ilyen küzdelmes ez az időszak, de ezek az emberek a drága barátaim (vagy barátok barátai) és nem tiszteletlenek, csak szét vannak esve ilyen szempontból, nem értik a dolgokat, fogalmuk sincs..és mikor mindent le tudunk adni időben, az a legnagyobb megkönnyebbülés és persze megígérem, hogy jövőre is...
És lehet ezt úgy érezni, hogy elvesznek tőlem valamit, időt főleg, vagy mondhatom, hogy akkor most odaadom szívesen. Teljesen más a minőség. Egyébként mindenki annyira őrzi a határait, van aki már teljesen megközelíthetetlen lett. Nem tudom, más hogy találja meg az egyensúlyt. Hogy jut el oda, hogy esetleg nevetni is tudjon az ilyen bosszantó dolgokon. És ne megsértődjön vagy keserűvé váljon vagy egyedül üldögéljen a biztos határai mögött.
Nem mindegy, hogy ki próbálgatja a határaimat az ilyen "műveletekkel". Idegen, ismerős, barát. A baráttól elfogadom simán, bár ha barát, akkor tudja a határaimat, hiszen ismer, és remélhetőleg igyekszik nem a határcsíkomra állni, vagy átlépni. :) Az ismerős, mivel ismerős, én ismerem valamennyire és el tudom dönteni, hogy nem érdekli a határom, vagy így sikerült. Az idegent nem ismerem, így róla nem tudom, hogy nem érdekli, hogy nekem mennyire fontos az énidőm (például), vagy az, hogy sietnék, és várnám a munkát, amit ad, stb. Én egyébként az a típus vagyok, akit egy őszinte "bocs, ne haragudj" azonnal visszahoz és már nem haragszom. A kérdés, hogy tudnak-e az emberek olyat mondani őszintén, hogy "bocs, ne haragudj". Egyre kevesebben. És nekem azt hiszem ez az egyik legfájóbb gondolatom az emberekkel, az emberek egymás közötti jövőjével, és együttélésével kapcsolatban az, hogy nincs "bocs, ne haragudj", vagy alig hallható, és nem őszinte. Ha kocsival megy az ember, akkor ma már alig van olyan, aki ha egyértelműen beenged az ember, feltegye a kezét, vagy bepöccentse az elakadásjelzőt. A közlekedésben abszolút látszik, hogy elveszendőben az egymásra figyelés, a tolerancia, a köszönet (legalábbis Magyarországon). A humor is fontos. Ha úgy tudja az illető "elsikálni" a hibát, hogy humort kever hozzá, és tényleg nevetésbe megy át a helyzet. És az utolsó mondatod a legfontosabbak egyike, el kell dönteni, hogy megéri-e megsértődni, nem túllépni valamin, ami azzal jár, hogy egyedül maradunk, az igazunkkal, de mégis egyedül, és nem inkább a határainkat érdemes módosítani kicsit, ami egyáltalán nem könnyű... Betty
Post a Comment