Hová mész te kisnyulacs? :)))

Ez nagyon

tetszik...

Ma

szünet van az iskolában, és Enikőt se vittem óvodába. Szóval akkor, eddig: körülbelül ötször öltöztek át, kétszer reggeliztek, csak félig van megvetve az ágyuk, a tea ma reggel is kiömlött, nekem pedig nagyon jólesne egy második csésze kávé. Az edényeimet behurcolták a szobájukba (legalább van okom halogatni az ebédfőzést...), és arra gondoltam, milyen jó, hogy az egyik cserép petrezselymet kivéve kitartanak mellettem a növényeim.
Amúgy, mégiscsak jó lenne valami heti menüt előre terveznem, mert mindennap tetemes időt töltök el azon tipródva, hogy vajon mit főzzek. Vagy pedig szükségem lenne egy önálló szakácsra is. Szerintem.

Most már

biztos, hogy itt a nyár. Nem azért biztos, mert süt a nap hétágra, ezt minden amatőr meg tudja állapítani. Hanem mert én annak rendje és módja szerint megnáthásodtam...Szeretem, mikor valami kiszámíthatóan működik ebben a rohanó világban.

Van úgy, hogy

elfog valami olyan vágy, hogy alkossak valamit. Akármit. Ami megmarad. Na, és ezért rendeltem magamnak ezt. Szerintem nagyon szép. Nagyon várom, hogy megérkezzen, és kivarrjam ezt a bolondos kis házikót. Lakásunk (örökkérendetlen) gyerekszobájának falára pont ilyen illik. Szerintem.

Nem akarom elkiabálni, de

valami kórság kerülget...Már nem érzek indíttatást arra, hogy naponta vagy tízet pósztoljak. Vagy húszat. Ebben a témában két elméletet hallottam: 1. akkor nincs kedve blogolni valakinek, ha az élete már annyira boldog és sínen levő, hogy arról már nincs is értelme írni. 2. akkor nincs kedve blogolni valakinek, ha az élete annyira boldogtalan és kilátástalan, hogy arról megintcsak nincs értelme írni.
Nem tudom, hol az igazság, mert én soha nem tudtam magam ilyen kategóriákba besorolni. Például, a mai napig nem tudom, milyen vérmérsékletem van, mert én a négy közül egyikbe sem tartozom.
Meg az is van, hogy szerintem már mindenről írtam. Most mondjam el megint, hogy szerintem itt Németországban vasalnivalónövelő hatása van a levegőnek, vagy nem tudom, mivel magyarázzam, hogy kétnaponta borul ki a szekrényből a gyűrött ruha, pedig igencsak szorgosan járok mindig a végére...Vagy azt, hogy mindjárt két hónapja vagyunk itt, de ooolyan semmire se haladtam a nyelvtanulással, hogy nagyon semmire...Persze, lesz ez jobb is, szerintem hatalmas mennyiségű passzív tudással rendelkezem, csak éppen a népek itt úgy rakják össze a mondataikat, hogy a csodának se értem. Vagy.. amikor azt hiszem, hogy értem, válaszolok is, és vagy két nap múlva jövök rá, hogy mást mondott az illető.
Ezek olyan kis hol vicces, hol kevésbé vicces dolgok számomra, attól függ, milyen lábbal keltem fel aznap. Ugyanazt a dolgot lehet így is, úgy is nézni, csak az a baj, hogy én hol így, hol úgy nézem, tehát elég kiszámíthatatlan vagyok. Pedig, pedig...mindig arra vágytam, hogy én legyek a végzet asszonya ( na jó, nem is, csak kitaláltam egy szójátékot, most ez fog következni, vagyis a szójátékféle, zárójel bezárva... ), de úgy tűnik, inkább én vagyok a véglet(ek) asszonya. Vagyis, mikor hogy. Mert például most nagyon kiegyensúlyozott vagyok. Ez van, ha az ember elkezdi analizálni magát, minthogy menne feltörölni a kiömlött teát a konyhában.
Szóval, most hogy közöltem, mennyire nincs kedvem blogot írni, persze máris írtam egy jó hosszút, mert ez így szokott lenni, legalább ez kiszámítható az életben. De, hogy legyen valami értelme is ennek az egésznek, teszek fel néhány képet a gyerekek ma délutáni bábelőadásáról, ami a fázós kisnyusziról szólt. Utána pedig megyek, és a teával együtt feltörlöm az azóta kiömlött kakaót is. ( Ennyi év anyaság után ti is felismernétek két szobányi távolságról is az ilyen események által generált hangeffektusokat.)

Hosszas kísérletezések

eredményeképpen elmondhatom: így vagy úgy, de mindenképpen épp, hogy csak elérjük reggelenként az iskolabuszt. Tibit ugye 7-re viszem autóval a munkahelyére, előtte ébresztem a gyerekeket, akik épp csak hogy meg kell egyék a kikészített reggelit, bele kell bújjanak a kikészített ruhákba, mint a kiskirályok. Rájuk parancsolok, hogy mire visszaérek, legyenek készen. Vagy szépen megkérem őket, hogy legyenek készen, mire visszaérek. Vagy megzsarolom őket, vagy megfenyegetem, vagy valami. Lényeg, hogy készen legyenek, mert különben nem érjük el az iskolabuszt. Ezekután két lehetőség van:
1. Nincsenek készen, mire visszajövök. Ebben benne foglaltatik az is, hogy még fel sem keltek netán, de az is, hogy még csak öltözni kell, tehát a nem-készen-levési-skála végtelen.
2. Készen vannak. Ilyen is van, például ma először.
Az 1.-es esetben azért loholunk a busz után cuccostul-mindenestül, mert ugye a gyerekek nem készültek el időben és közben én egy kisebbfajta idegösszeroppanást is ki kell hordjak lábon.
A 2.-es esetben pedig azért loholunk a busz után cuccostul-mindenestül, mert annyira örülök annak, hogy képesek voltak magukban elkészülni, hogy hosszasan dicsérgetem, puszilgatom őket, mert annyira édesek és ügyesek. És ezzel telik el az idő.
Szóval, úgy látszik, nekünk mindenképpen loholni kell a busz után, de legalább nem olvadunk bele a tömegbe, vagyis keményen úszunk az árral szemben, mert errefele a német anyukák időben ki tudják vinni a német gyerekeket a buszmegállóba, és mi akármennyire is igyekezünk, ők már régesrég ott várnak a buszra. Cuccostul-mindenestül.

Most már

látom, hogy akárhogy is, de egy ideig reménytelenül magányos leszek itt. Sokszor elszomorodok emiatt. De máskor meg azt látom, hogy mégsem leszek itt reménytelenül magányos. Végülis az én hozzáállásom kérdése valahol. Ma például nagyon jól éreztük magunkat az óvodai Frühlingsfesten. Jobbára egyiptomiakkal beszélgettünk, (Tibi kollégái + feleségek), és meg kell, hogy mondjam, az arab nők nagyon szépek. És talán most először tud valaki angolul is itt. Szóval: magyarként angolul beszélgetni egy arab nővel Németországban...mi ez, ha nem multilingualizáció?

Az úgy volt, hogy

Annának xilofont (vagy ahogy ő mondja: szkilofon:) akartunk venni a szülinapjára. Persze az ebayen. Aztán azóta leszoktunk erről az ebayezési stílusról, de volt idő, mikor bejelöltünk vagy öt-hat hasonló cuccot is, nem tudom miért, és aztán izgultunk, hogy nehogy mind a miénk legyen. Nagy szerencsével így csak két xilofon boldog tulajdonosai lettünk. Egyik lett az Annáé, a másik közös tulajdon, persze megmondtaménelőre, és így is lett, hogy így is nyafogás van, mert több a gyerek, mint a xilofon. ( Jut eszembe, egyszer volt olyan is régebben, hogy volt három kishátizsákunk, és még csak két gyerekünk, de azon a problémán könnyen segítettünk. )

A meglepetések

részeként készítettem el ezt a kis asztalt , meg ezt a három kis toboz-tündért, akik mától fogva itt laknak nálunk.

Ma hajnalban, mikor

felébredtem, próbáltam visszaidézni a hét évvel ezelőtti napomat, mikor kicsi Annám megszületett. Nagyon meg vagyok hatódva. Mert benne csak szépet, jót és kedvességet kaptunk. Most olvastam ezt: "a gyermeket tisztelettel kell fogadni, szeretetben kell nevelni és szabadságban kell elbocsátani” (Rudolf Steiner). Tehát a mai nap az ő várvavárt napja; még elő kell szednem a(z ebay-en) rég beszerzett és dugdosott ajándékokat, tortát sütök, meg ilyenek. Reggel vittünk egy kis sütit, ilyesmit az iskolába is, és mondtam a gyerekeknek, hogy Anna szülinapja van, ők pedig annyira körülvették, ölbe kapták, simogatták...Az én kicsi lányom pedig, aki persze a világért se nyitná ki a száját a suliban, csak állt széles mosollyal, és csillogott a szeme. Szóval, boldog szülinapot, Anna! :)

Ez egy ilyen

nap. Szóval szokásos. Néha autómentes napot tartok, és gyalog megyünk Enikővel az iskolásokért, ami nem könnyű, mert a suli egy dombon van, és megy a nyafogás meg a sok kifogás. De ma megengedtem neki, hogy hozza a furulyáját, és dalolva mentünk végig az úton. (Előtte azért körülnéztem, hogy nehogy meghalljon valaki. ) Szóval én énekeltem, olyanokat, hogy Tavaszi szél vizet áraszt, meg Erdő, erdő, erdő..., valamint A juhásznak jól van dolga..., Enikő pedig furulyázott hozzá és ennélfogva nem jutott eszébe nyafogni. Közben a suliban kiderült, hogy a nagyobb lányaim elhagyták valamikor-valahol a kertészkedős csizmájukat, s míg ezt próbáltuk tisztázni a Fráuval, addig Enikő elkezdte kergetni a nővéreit, fenyegetően lóbálva a furulyát feléjük. Szerintem nem ok nélkül, de ez már nem fog kiderülni. Na, csak gondoltam, azt osztom meg a tisztelt publikummal, amim van, és nekem ilyen kis történeteim vannak. Meg van egy összevízfestékezett nappalipadlóm is, de az már egy másik történet.

Ha jól számolom,

még 18-at kell aludni a Foci EB-ig. Megtanultam így számolgatni a dolgokat... például még kettőt kell aludni Anna szülinapjáig. Esélyem nincs elfelejteni.:) Ami az EB-t illeti, Ausztria és Svájc rendezi, a szlogenje "Éld meg az érzéseidet!" (fogalmam nincs, mire gondolnak...), és Enrique Iglesias fogja énekelni a hivatalos dalt. Nem vagyok én amúgy annyira oda a fociért, nem is nagyon ismerem a mai labdarugókat(bár épp a napokban játszotta le Kahn utolsó meccsét, na őt "ismerem" ). Akiknek én régebben szurkoltam, sőt még ilyen kis kártyákat is gyűjtöttem egy darabig (mit nem adtunk volna egy-egy Marco van Basten, meg Roberto Baggio kártyáért! ), azok ma mind edzők, meg ilyesmik...de azért jó még így is látni a nevüket itt-ott.
Amúgy lánykáimnak valaki azt mondta, hogy : Foci! Hát azt a fiúk játsszák! Pedig akárhogy nézem is a dolgokat, a focihoz is nagyjából két láb kell, és az van a lányoknak is.
Szóval, én várom a meccseket, és majd lehet, hogy nagy hozzá-nem-értő módon kommentálni is fogom néha, mert miért ne. Bocsánat, csak beszélek itt összevissza. Kicsit jobban foglalkozom mostanában a gyerekek német-tanításával. Anna tanítónénije már többször mondta, hogy hát Anna nagyon csendes, nem válaszol, ha kérdezi...De hát ha egyszer nem érti, mit mondanak neki...Anna amúgy is elég csendes gyerek, kivéve ha a testvéreivel szemben kell az érdekeit megvédje, ami elég gyakran előfordul. Én nem fogok velük itthon németül beszélni, és nemcsak azért mert én sem tudok. Szóval szerkesztem a kis kártyákat, vicces rajzokkal, ismételgetem velük a szavakat, mindezt lehetőleg játékosan, mert mégiscsak a jókedv a lényeg, legalábbis ebben a korban még igen...

Minden lehet

vitatéma...de semmin nem lehet olyan jót veszekedni, mint azon, hogy kié legyen az épp aktuálisan "felszabaduló" wcpapírguriga...

Tegnap kicsit

városnéztünk Erfurtban, és nekem egy cserép virág tetszett a legjobban, ami végülis bármelyik városban lehetne ugye, meg ez az utcatábla is tetszett nagyon. :) Nem vagyok valami jó turista-alapanyag...

Ma Erfurtban voltunk

családostul-mindenestül, hogy lelkileg támogassuk Sárát élete első idegenben játszott focimeccsén, ami egyúttal élete második akárhol-is-játszottja. Nagyon ügyesek voltak, ők lettek a másodikok! :) De komolyan, esélyük nem volt az erfurtiak ellen, mert ott mindenki minimum egy fejjel magasabb volt a mieinknél. De hát a lelkesedés, meg a játék a lényeg, jó ezt korán megtanulni. Vajon hol lehet beszerezni olyan berregtetőt, vagymit, amit meccsekre visznek a szurkolók? Mondjuk két fedővel is lehet zajt csapni, és tulajdonképpen az a lényeg. Ésakkor, következzenek a képek, mert ki se bírnám, hogy ne mutogassam fűnek-fának. :)


Barátnők


Nagyon profi :)


Repüla ...nem a bálna, hanem a copf


Barátságos mérkőzés volt, a végén kézfogással és cukorkával ( na meg az errefelé elmaradhatatlan sült kolbásszal)


Csoportkép

Már nem először

olvasom C.S.Lewistől A szeretet négy arcá - t, de mindig új, egyrészt mert felejtős vagyok, másrészt meg aki olvasta a könyveit, tudja, milyen csavarosak a meglátásai. Na, és van itt egy rész, valamiért sokszor eszembe jut, mert talán érintve érzem magam, bár lehet, hogy nincs igaza. De talán mégis, vagy talán mégsem. Mindenesetre egy lehetséges válasz arra, hogy miért nincs sok embernek igazi barátja.
"...azok a szánalmas alakok, akik csupán barátokra vágynak, sohasem szereznek egyet se. A barátság előfeltétele az, hogy a barátokon kívül valami mást is akarjunk. Ha az őszinte válasz arra a kérdésre, hogy "Ugyanúgy látod-e az igazságot?" így hangzik:"Nem látok semmit, az igazság pedig nem érdekel, nekem csak barát kell", legfeljebb ragaszkodásnak van csak helye, de nem barátságnak. Hiszen miről szól akkor a barátság? - Márpedig a barátságnak valamiről "szólnia" kell, még ha a dominó vagy a fehéregerek iránti rajongásról is. Akinek semmije nincs, semmit sem tud közösbe tenni, aki sehová sem tart, nem lehet útitársa."

Boldog az az

ember, aki örül a tiszta konyhának és az új kommentnek...még akkor is, ha utólag jön rá, hogy hát ő takarított és ő kommentelt...Mr. Bean is hogy tudott örülni a saját maga írt szülinapi köszöntőjének. (Ott azért még messze nem tartok ...)

Tegnap éjjel

a Walk the line c. filmet néztem meg Johnny Cash életéről...A zene a filmből van, és én teljesen oda meg vissza vagyok érte. Mindenesetre zenei szempontból inkább a 60-70-es években éltem volna szívesebben...(Igaz, a hetvenes évek végén már éltem is tulajdonképpen).

Veszem észre, hogy

errefelé van olyan az iskolákban-óvodákban, hogy Frühlingsfest, vagyis Tavaszünnep. Ez egy családi nap féleség, ahol lehet majd enni-inni, beszélgetni, a gyerekek játszanak... majd elmondom a jövő hét végén, hogy milyen volt, mert Sára+Annának pénteken, Enikőnek szombaton lesz. A sütit a szülők viszik, és azt majd ott helyben meg lehet venni. Én mindhárom gyereknél bevállaltam a sütikészítést, az iskolásoknál a takarításnál is fogok segíteni. Voltak ennél látványosabb feladatok is, ahova lehetett volna jelentkezni, de egyelőre nem a tökéletes nyelvtudásommal szeretnék bevágódni az itteni szülő-társadalomba. Száz szónak is egy a vége, vagy kettő: arra gondoltam, hogy muffint fogok sütni, és kérlek titeket, hogy ha van tuti receptetek, osszátok meg velem, mert ugyan keresgéltem itt a neten is, de túlságosan a bőség zavarába jöttem, meg aztán nincs kedvem végigpróbálgatni az összest.

Aranyat ér ez a

kis rét a házunk mellett. Merthogy bármikor kimehetnek oda a gyerekek, és pont odalátok...Kell egy kis szabadság nekik. Eddig még nem laktunk olyan helyen, hogy nyugodt szívvel leengedhettem volna akár az udvarra is játszani őket egyedül. Itt is vannak veszélyek, mert például a domb mellett jár a piros vonat, de oda nem szabad menniük és remélem, még nem tartunk a lázadó korszakban, hogy azértis oda akarjanak menni. Éreztetni akarom, hogy megbízom bennük. Persze ez nem akadályoz meg azon idegesítő szokásomban, hogy ilyeneket mondjak állandóan: Vigyázzzzz!!! Nehogy le, ki, eless, nehogy ez meg az történjen... Például az előbb azt mondtam: Vigyázz, nehogy eltaposson a buldózer! És idegesítő az a szemtelenség is, ahogy szemforgatva már helyettem fejezik be a mondatokat...Na, csak lazán és bölcsen, és okosságosan az anyáskodással...

Eszembe jutott, hogy

visszanézve bizonyos szempontból oda jutottam, ahonnan elindultam. És ez olyan jó. Ez egy a vargabetűk szükségességéről szóló bejegyzés lenne...(Amúgy meg, tessék egy kis könnyfátyolképző dalocska...)

Egyébként

a két nagyobb lányom elhatározta, hogy nem megy férjhez. Mert itt csak német fiúk vannak, és ezért. Mert mégiscsak a magyar fiúkat szeretjük jobban. Ezt Apoldában közölték velem, hazaérve pedig szétrajzolták az egyetlen hátha-kell-valamikor alapon létező szemceruzámat.

Anyák napi ajándékaim...:)

Szóval az úgy volt,

hogy ma meg Apoldába kellett mennem, a nyelvtanulási papírjaimat intézendő. Az illendő elkavarodást és térképbámulást letudva megtaláltam az egyik hivatalt, ahol adtak egy papírt, aztán a másikat is, ami az apoldai Volkshochschule...Nem igazán tudtam, miért kell odamennem, de érdemes volt, mert például azzal kezdték, hogy jól darabokra tépték azt a papírt, amit a Hivatal nr.1-ből szereztem. De azért nagyon kedvesek voltak, és lehet, hogy ez valami helyi hagyomány, mármint a papírtépés...Na jó, nem is, mert aztán írtak nekem másikat, mert az első papír már nincs érvényben, és nagyon jól elbeszélgettünk, igazán, ennyi bókot és dicséretet rég nem kaptam. Hogy milyen okosak a magyarok, és hogy én is milyen okosnak nézek ki, (lehet, hogy nem épp ezt mondták, de ez az én blogom...:)...Egy szó, mint száz: elvileg itt, Bad Berkában is fognak nyelvtanfolyamot indítani, merthogy több jelentkező is van innen, és akkor már megéri. Az is lehet, hogy júniusban indul, de az is, hogy júliusban, vagy augusztusban, de szeptemberben mindenképp...:) De előtte még elküldik a papírjaimat Jenába (ez egy másik város a közelben), nem tudom miért, aztán felhívnak, hogy hogyan tovább...Szóval akkor mégsem megyek Weimarba nyelvet tanulni, vagy már én se tudom. Majd csak kiderül.
Nagyon élveztem az autózást, kicsit olyan érzésem volt, mintha egy francia filmben lennék...ahogy kanyargott az út a faluk között, a repceföldek mellett, és az út menti fákról a szél a szélvédőre fújta a virágszirmokat...
Igaz, ezt a romantikus varázst aztán kicsit feledtette az a tény, hogy a lépcsőházban a lépcső legutolsó fokain szakadt el a szatyor füle, és az egész hétre vásárolt joghurtjaink szanaszét gurultak visszafele...De még mindig jobban jártam, mint a szembeszomszédasszony, aki reggel egy porcelánnal teli dobozt ejtett le.

Ez most nagyon

nem illik Pünkösd másodnapjához, de... szükségem lenne :
1. egy szobalányra
2. egy inasra
3. másra nem, mert ennyivel talán elboldogulok, lévén, hogy be tudom már kapcsolni a mosogatógépet.
További kellemes ünneplést kívánok mindenkinek!

Ajánló

Ma ezt a felvételt néztük, és nosztalgiáztunk, meg minden, mert hogy ilyen is kell, hogy legyen. Annyira visszavágyok oda...

A lányoknak

van egy már egy játszóbarátjuk...Talán említettem, hogy lakik a szomszéd házban egy kisfiú ( Kóka János jr. :))...Na, mostanában be szokott csengetni hozzánk, és hívja ki a gyerekeket, akik mennek is ezer örömmel. Az ablakból odalátok a kis rétre, ahol fociznak, fogócskáznak, legyeket fognak, eszegetnek és beszélgetnek...A képen éppen uzsonnáznak az árnyékban.

Ilyen

édes kis kenyérkéket sütöttem ma...

Márta Weimarban...

Szóval ma elmentem Weimarba, a nyelvkurzuson való részvételemet elintézendő. Tegnap rengeteg időt eltöltöttem a térkép tanulmányozásával, mert tudtam, ha egyszer bekeveredek a város forgalmába, ott nem állhatok meg az út közepén elmélkedni, hogy vajon merre tovább. Tudom, hogy ezt a fiúk nem értik, hogy miért olyan nagy kihívás egy idegen városba elmenni, és ott megkeresni egy épületet, de talán a hozzám hasonló bizonytalan nőisofőrök igen. A számítógép által kijelölt legrövidebb útvonal, amit már majdnem kivülről megtanultam, azért nem volt jó, mert este Tibi ránézett és azt mondta, hogy az le van zárva, menjek másfele. Egy szó, mint száz, nem cifrázom: oda is értem, vissza is jöttem, még megvagyok, bár elfogott néhányszor valami jeges rémület, ahogy mentem összevissza, hogy tejóég, most vajon HOL vagyok? Ez nem jelenti azt, hogy legközelebb is megtalálom, amit kell , de elég minden napnak a maga baja.
Na, és ott megírtam egy tesztet, ami állítólag elég jó lett, mehetek tanfolyamozni... aztán volt egy elbeszélgetés, ami már kevésbé ment jól, de attól még mehetek, merthogy pont azért mennék, hogy tanuljak valamit, nem?
A hölgy, aki vizsgáztatott, rengeteget beszélt...kétségbe is ejtett rendesen. Hogy jövő héten menjek el Apoldába, valami hivatalba, kérvényezzek valamit, aztán menjek el egy másik hivatalba, de ott nem igazán tudom, mit kell csinálni, hátha ők majd jobban tudják...remélem...És utána menjek vissza Weimarba, hogy rendesen beiratkozzak. Vagy valami ilyesmi. De ez már a jövő hét baja, és nem akarok előre aggódni, ráérek majd akkor, ha itt lesz.
Utólag azért mindig elcsodálkozom, hogy akármit is el tudok intézni ebben az országban, főleg, hogy néha azt se tudom, hogy mit is kell pontosan elintézni.
Ja, ez is ma történt és aranyos: az autónk elég poros mostanában, és míg bementem egy supermarketbe, valaki belerajzolta azt, hogy Ungarn, és utána egy szívecskét...

Ha nem lennék

olyan hebrencs, mint amilyen vagyok, akkor rengeteg időt takaríthatnék meg. Most, hogy a mosogatógépet is be tudom indítani, annyi plusz időre tehetnék szert, hogy nagyon sokra. Mert rájöttem, hol úszik el az a sok idő. Egy példával fogom szemléltetni. Ma elmentem fociedzésre való cipőt venni Sárának és Annának (gyengébbek kedvéért: nem lehet jól focizni, csak olyan cipővel, aminek a talpán valami botok vannak...hát ezen ne múljon...). Na, és reggel körberajzoltam a lábukat egy papíron, szépen kivágtam a talpformákat, és miután mindenkit elvittem ahova kellett, én is elmentem cipőt venni. A két kis talpformát a zsebembe tettem, mielőtt felvettem volna itthon a cipőmet, és cipőfűzés után, mikor néztem, persze már nem voltak ott. Akkor cipőt le, és elindultam megkeresni a lakásban a talpacskákat. Kerestem-keresgéltem. Mikor nagy nehezen meglettek (az íróasztalon voltak), megint a zsebembe tettem. Mikor már a boltban voltam, néztem a zsebeimet, hát megint nem voltak ott. Sehol sem voltak. Mégis megvettem a cipőket, három párat, hogy abból csak jó lesz valamelyik. Itthon megint mindenütt kerestem a talpakat, azóta sincsenek meg. Komolyan mondom, a fél életem ilyen apróságok keresgélésével telik el. Pedig igazán nincs olyan nagy rendetlenség nálunk. Csak annyira rosszul működik a nagyon rövid távú memóriám, hogy nagyon rosszul. De tulajdonképpen a hosszú távú is, mert ilyesmi pósztot biztos írtam már, de nem tudom mikor. Tiszta csoda, hogy még megvagyok ebben a rohanó világban. És tulajdonképpen azért írtam ezt most le, mert délelőtt óta is volt még valami ilyesmi, mondtam is magamban, hogy ez egy ilyen nap...de komolyan mondom, nem jut eszembe, hogy mi is volt ez a deja-vu érzést előhozó valami...Egyébként azt hiszem, ezt a pósztot a végtelenségig tudnám írni, de inkább hagyjuk.

Ezt a könyvet

az ebayen rendeltem meg...Aki nem tud németül, az is kitalálhatja, hogy miről szól...:) Nnnna, most már könyvem is van hozzá, úgyhogy gond már nem lesz a felvilágosítással. Amúgy Sáráéknak volt már a suliban valami ilyesmi, de inkább azon volt egyelőre a hangsúly, hogy megtanítsuk a gyerekeknek, melyek a jó és melyek a rossz érintések, mit nem szabad megengedni, idegennel nem szabad sehova menni stb. Ezt a Fráu velem beszélte meg, és megkért, hogy én mondjam el Sárának, hogy jobban értse. (Egyébként belenéztem a könyvbe, az egész egy történetbe van burkolva, amikoris egy óvodás kislánynak testvére születik, és közben persze kérdések fogalmazódnak meg a kicsi fejében...Kicsit mintha zavarban lennék, de ha legyőzöm, akkor megmutatom a lányoknak is a könyvet...:)

Ma találtam a földön

egy kitikkadt mohadarabkát, és hazahoztam. Jól megöntöztem, és azon tűnődöm, vajon meg tudna-e itt nálunk is élni, vagy mindenképpen vigyem vissza valami erdőbe...Azt hiszem, jobb lesz neki az erdőben, de elsősegélyként megteszi az én konyhám nyújtotta élettér is...
S ha már az ilyen természetközeli dolgoknál tartunk: a suliban ma Sáráék epret ültettek, amit majd ők ehetnek meg (ezt onnan tudja, hogy mondták az "essen" szót:), Annáék pedig valamilyen hagymát, majd kiderül, hogy mi lesz belőle. Amúgy a kertészkedés a kedvenc tantárgyuk.
Én pedig végre tettem néhány lépést a nyelvtanfolyam irányába. Először is írtam egy mailt a weimari iskolának, ahonnan válaszoltak, és kérték, hogy minél hamarabb hívjam fel őket. Én az ilyen felhívásos dolgokat mindig átpasszolom Tibinek, de ő jóformán reggeltől estig dolgozik, így hát megembereltem magam és felhívtam én az illetőket. Hm, nem mondom, hogy nem volt érdekes életem első német telefonbeszélgetése...:) Száz szónak is egy a vége, de azt hiszem, azt beszéltük meg, hogy ugyan nagyon-nagyon későn jelentkezek, mert hogy már javában zajlik (másfél hónapja) a kurzus, de...menjek el pénteken egy tesztre, és talán még én is beszállhatok. Aztán nagyon kedvesen aprólékosan elmagyarázta, hogy merre kell menni, de abból nem sokat értettem, a lényeg az, hogy van fizetős parkolóhely az épületük előtt...Na, lesz valahogy. Kicsit az idő szorításában is vagyok, mert a gyerekekért vissza kell majd érnem időben, de hát bátraké a szerencse, nekivágok egy térképpel, aztán a weimari népek jobban teszik, ha vigyáznak magukra az utakon.

Jóságos Enikő...

Tegnap este imádkoztunk Enikővel lefekvés előtt, és megkérdezte, hogy imádkozhat-e a rossz emberekért. Mondtam neki, hogy persze, nekik van a legnagyobb szükségük rá. Erre ő:
- Kérlek, segíts a betörőknek, hogy haza tudják cipelni a zsákmányukat...

Most meg a

székhez kötözték oda Enikőt...

Lehet, hogy úgy tűnik, de

nem ülök ám egész nap a számítógépnél...csak majdnem...Az úgy volt ugyanis, hogy hiába volt eddig is a mosogatógép a konyhában, nem használtam, mert nekem még soha nem volt ilyenem, és nem tudtam hogyan kell. Így egy hónap ádáz kézi mosogatás után, ami állítólag környezetvédőbb, mint a nem-kézi, meguntam, és végre megkérdeztük a tulajdonostól, hogy hogyan is kell használni. Azóta, azazhogy tegnap óta, nem mosogatok, ráadásul a művészi adottságaimat is kiélhetem az edények gépbe való berendezése során. És így sokkal több a szabadidőm, de látványosan sokkal több, (most már késő, de érdekes lett volna összeszámolni, mennyi időt tölt az ember mosogatással...bár én szeretem amúgy a házimunkát, és annyi jó ötlet jutott mindig eszembe az edények tisztogatása közben... ) Na, és ebből adódóan többet vagyok gép előtt, de nem ám szórakozási célból, mert most is például szavakat tanulok, meg szép kis zsebszótárt készítek magamnak, hogy azt majd alkalmas és alkalmatlan helyzetekben elővéve memorizáljam a bejegyzetteket. (Ugyis elkeverem az összes szép kis zsebszótáramat, de addig is jól érzem magam, míg elkészítem őket. )És például azért is örülök, mert rájöttem, hogy szinte az összes gabonaféle az hímnemű, és ezt most már nem fogom elfelejteni.

Vagány lenne,

ha nem lennék annyira hebrencs, mint amilyen vagyok. Hanem ha mondjuk van valami, akkor várok egy-két napot, aztán szépen megírom, ha már feltétlenül mindent le kell ide írni nekem. Igen, az oviról van szó...Van, aki tudományos felfedezésekre jön rá, van, aki életet ment nap-mint-nap, én pedig ilyen ovis-sulis pósztokat gyártok...Na jó, igazatok volt, nem is olyan rossz ez az ovi. Legalábbis egy nyugodt, mosolygós Enikőt találtam, mikor érte mentem, és ennél többre nem is vágyok. Holnap már három órányira hagyom ott, és azt hiszem, ez lesz a szokásos napi ovi-adagunk.
Amúgy, a német blogon említettem már, hogy tegnap volt foci a lányoknak, és ugyan Anna nem akart játszani, de Sára egész kis ügyes, rugott is két gólt. Csak csodálom, ahogy kitart, pedig sokszor még én sem értem, hogy mit akar tőle az edző...Két hét múlva lesz Erfurtban meccsük, ahol az ottani kis lánycsapat ellen játszanak. Na, hát ilyesmik vannak...

Ma volt

az első óvodai napja Enikőnek. Csak egy órát maradtunk, a fokozatos beszoktatás okán...De én annyira csalódott vagyok. Bár biztos nem jó ötlet azonnal elítélni valamit, de az első benyomásom egyáltalán nem pozítiv, és az Enikőé sem. Kívülről pedig nagyon rendezett, szép óvoda benyomását kelti. Eléggé káosz van az amúgy vegyes csoportban, minden kisgyerek játszik, ahogy tud és amivel tud. A gyerekek háromnegyede taknyos, mindig sírdogál valaki. De ez senkit sem zavart, kivéve engem. Az óvónő, aki amúgy kedves, nem igazán tudta a gyerekek játékát irányítani, vagy felügyelni valahogy. Tehát, arra gondolok, hogy olyami játék felé terelgetni a kicsiket, ami lefoglalja őket, vagy valami. Ahogy ott ültem Enikővel és puzzle-t raktunk ki, egy csomó gyerek odagyűlt, az egyik az ölembe, és nem azért mondom, de én jobban tudtam volna foglalkozni velük, mint az óvónő, még a nyelvi nehézségek ellenére is. Mikor kijöttünk, Enikő azt mondta, hogy holnaptól most már szeretne a rendes középső csoportjába járni. Merthogy mi Pápán homogén csoportú oviba jártunk, és szerettük. Tudom, hogy manapság a vegyes csoportra esküsznek a szakemberek, de szerintem ez csak igazán hozzáértő óvónőkkel valósítható meg.
Itt emésztem magam...

Nagyon klassz

Ösvény az izgalmas és titokzatos kastélyba


Bekukucskáltunk...


Megszépiáltattam

napunk volt. Délelőtt voltunk gyüliben, ahova járunk már egy ideje. Jó ott lenni...egy kis darab otthonosság, feltöltődési hely számunkra. Istentisztelet alatt a gyerekekre vigyáznak külön termekben, és ma már Enikő is kiment a nagyobbakkal. Volt úrvacsoraosztás is, ami itt úgy folyik, hogy van elől két asztal, azokon a kenyér és a bor. Mindegyik asztal köré kimegy 10-15 ember, és körbeadják egymásnak a dolgokat, személyesen mondva néhány szót és a szemébe nézve a másiknak, de azt nem értettem, hogy mit. Mikor végeztek, kimegy másik 10-15 ember, míg mindenki, aki akar, sorra nem kerül. Nagyon tetszett, és senkise kérdezze, hogy miért nem akartam én is kimenni, mert nem tudom. Van úgy, hogy az ember saját magát zárja ki valami szépből. A végén több emberrel is elbeszélgettünk, illetve hát ők beszélgettek velünk, és kaptunk egy ígéretet egy meghívásra valamint ígéretet egy látogatásra. Mikor észrevették, hogy alig értem a nyelvet, akkor megígérték, hogy lassan fognak velem beszélni.
A délutánt pedig főzőcskézéssel és sétával töltöttük. Találtunk két falunyira innen egy pici kis kastélyt, de nem tudtunk bemenni, bár nem volt zárva a kapu, csak rájöttünk és aztán olvastuk is, hogy ott laknak valakik, egy kb. 60 tagu közösség. Láttam is hosszú ruhájú nőket... valami nagyon alternatív gondolkozású társaság lehet. Mindenesetre engem nagyon érdekelnek, és mivel azt írta a kapun, hogy minden második vasárnap két órányira be lehet menni körülnézni, hát én el is akarok menni. Állítólag ilyenkor van süti és kávé is, és akkor meg pláne ott a helyem.

Mióta itt vagyunk,

sokat sétálunk. Talán, mert hat még az újdonság varázsa, mert az ember valahogy szívesebben sétálgat máshol, mint a megszokott helyeken...Remélem, ez egy tartós közös szokásunk lesz. Csak egy szomszéd kis faluba mentünk el, és hát én totál el vagyok varázsolódva az ilyen helyektől...

Most jut eszembe,

és úgy fair, hogy ezt is megemlítsem: a gyerekek gyönyörű rendet raktak a szobájukban Apák Napja alkalmából, de úgy, hogy még a szekrényekből is mindent kiszedtek és szép rendben visszaraktak. Igen, az ötlet valóban az enyém volt :), de ők valósították meg. Hallottam is, amint a végén mondta Sára a húgainak: Jééé, mióta itt vagyunk, most takarítottunk először a szobánkban... (Nem kis örömmel tölt el a tudat, hogy hamarosan itt az Anyák Napja is! :))

Létrehoztam

egy új blogot. Ez lesz az én német blogom. Akinek van kedve, benézhet oda is, bár még nem írtam oda semmit, és ki tudja, hogy fogok-e egyáltalán. De azért jó lenne. ( Azóta írtam valami nagyon érdekeset...:) A blog címe : Der Blumenmarkt, tehát Virágvásár. Azért ez, mert kicsit úgy vagyok az egész ittlétemmel, meg a nyelvtanulással, mint a múltkor, mikor voltam a virágvásárban. Olyan összevissza. Mert a virágokkal is úgy vagyok, hogy tetszenek, de nem igazán értek hozzájuk, és eddig szinte minden virágom elpusztult, de azért csak elmentem megint venni néhányat, és még fűszernövényeket és epret is vettem, és sose felejtem el, mennyire örültem nekik. (Most is örülök, mert még mindegyik él és virul.) Mert ilyen is kell legyen valaki, mint amilyen én... hogy valahogy átbotorkálok ezen az életen, mindig újrakezdem, és mindig új örömökre bukkanok. Most, hogy ilyen szép metaforákkal szemléltettem és támasztottam alá önmagamat, útjára bocsátom legújabb szerzeményemet, aztán kéretik csak diszkréten nevetgélni a hibáimon.

A gyerekek még

javában alszanak a tegnapi nap után...Megjegyzem, még én is elfáradtam, de ők elég jól bírták a túrát, persze, volt nyafogás is, de az mindig van és nem esünk kétségbe tőle. (Illetve hát én néha kétségbe szoktam esni tőle.) Próbálunk minél többet felderíteni ebből a szép környékből. Először valami rémes helyre tévedtünk, ahol a németek valami rémes módon majálisoztak...szóval agyonitták magukat nagyjából, és el is jöttünk onnan, ki sem szállva az autóból.
Útközben sok kis kastélyt láttunk, egészen kicsiket, egyszer megnézném őket.
Végülis még világosban hazaértünk, de aztán a lányok még nekifogtak iskolásdit játszani. Már rég akartam nekik valamilyen táblát venni itthonra, de azt hiszem, mégsem fogok, mert remek kis táblákat találnak ki maguk is...Eddig egyszerűen fehér lapokat ragasztottak a szekrényre, de most a lapot teljesen becelluxozták, és filctollakkal írnak rá. Előnye, hogy ugyanúgy le lehet törölni, és újra írni rá, mint az igazi táblára. Ha készen vennék nekik ilyen dolgokat, soha nem jutna eszükbe ilyesmi.
És mivel ez egy női blog, s mint ilyen, milyen lenne ételrecept nélkül, hát jól leírok egy pácot, amit Amilgadetól kértem el, mert ez annyira finom, hogy nagyon.
Szóval: 6 evőkanál olaj
3 evőkanál citromlé
1 csokor petrezselyem
bazsalikom és citromfű
fél csokor kakukkfű
3-4 gerezd fokhagyma (összetörve)
só
fehér bors
Ezeket összekeverve fél kiló feldarabolt gombára öntöttem, fél órát hagytam pihenni, és aztán kevés olajban megsütöttem. (Nem volt itthon fehér borsom és bazsalikomom, de úgy is finom volt, illetve azt hiszem, legközelebb csak két kanál citromlevet teszek bele.)
Tibi nem nagyon szereti, ha újfajta kaját készítek, de ez neki is nagyon ízlett, ma is ezzel fogom hazavárni. Na, és frissen sült kenyérrel, mindent-bele salátával körítve igazán nagyon finom.

Képek

Ilyen szép erdőben...


...piknikeztünk a munka ünnepe alkalmából.


Sok jó ember kis helyen is jó ember


Tériszonyom ellenére odavagyok a kilátókért


Türingia, Németország zöld szíve