Mellesleg

gyönyörűen kizöldűlt a város, egyszerűen nem tudok betelni vele. Szerintem azért is van olyan hogy szépség a világon, hogy könnyebben vigasztalódjon a szívünk, ha úgy adódik. Ezért is mutatok ilyesmi képeket ahelyett, hogy az időnként rám törő honvágyról beszélnék.:)



Amúgy nem is erről akartam írni, hanem a változatosság kedvéért a ...kertről. Amihez tartozik egy pici házikó is. Ez:



Eddig csak a kinti munkákat végeztem, ami mellesleg állandó és soha nincs vége, de tegnap - esős idő lévén - kimentem a gyerekekkel és kicsit rendbe tettem a házat belülről is. Kiporszívóztam, hazahoztam a kimosandó cuccokat (ugyanis a régi tulajdonos mindent otthagyott, aminek én nem nagyon örültem az elején...) és szerencsére nem találtam egeret sehol, mert tudat alatt ettől nagyon féltem. Egész kis lakályos hely lett.



Sára a teát készíti éppen...Szeretném, ha ez egy olyan hely lenne, ahol ők is nyugodtan rendezgethetnének. Tervezünk kihozni festéket, színes ceruzát, papírt, társasjátékokat - és az udvar egyik gazos, elhanyagolt sarkába szeretnék egy kis bungallót összehozni nekik, Apa segítségével persze.
.

Viszont, ha már

tündérkert, akkor hadd mutassam meg a levendulaültetvényemet...:) A nagyobbik bokor itt volt, nekem csak meg kellett metsszem néhány hete és most már ilyen szépen kizöldült. A kisebbik bokrot tegnapelőtt ültettem, remélem, hogy megmarad, mert az nem lehet, hogy nekem semmi se maradjon meg. De a balkonon van egy csomó kis levendulapalántának való is elvetve, mert az a tervem, hogy talán tényleg sikerül felnevelnem egy olyan mennyiségű virágot, aminek jobban megfelel majd az "ültetvény" szó...Majd lesz nekem itt egy külön bejáratú kis Provence-em, hogy addig se üljek tétlenül, míg el nem jutok álmaim (egyik) helyére, a csodálatos Franciaországba.



Ez pedig a legfrissebben kinyílt virágom, ráadásul lesz egy ugyanilyen tiszta fehérben is. Kis gyönyörűségeim...:)

Nos, ezek

lennének a melegágyásban kikelt növénykék, szóljatok, ha felismerhető olyan, hogy paradicsom vagy paprika...Amúgy szerintem ezt elrontottam, mert most vagy túl korán vetettem el a magvakat, vagy túl sokat öntöztem, vagy túl keveset, vagy nem tudom. De sebaj, mert ez a kísérletezés éve. (Vagy a kísérletezés első éve...:)) A többi cucc is, amit elvetettem... hát én mindennap nagyítóval vizsgálom végig az ágyásokat, de egyelőre nem sok jóval biztatnak na. Egy pár miliméteres salátafejet vettem észre eddig valamint a borsóágyásban is két ilyen icuri-picuri borsólevélkezdeményt. Én nekik is szívből örülök, mert ha ez van, akkor ennek kell örülni ugye.

Mind

szebb és otthonosabb kezd lenni a kis erkélyünk és én ennek annyira örülök. Ha időm van, kihozom ide a kis dolgaimat és elvagyok, már ha engedik, de általában nem engedik egyes sárga ruhácskába öltözött egyének:)...




Amúgy még mindig a Momo-t olvasom, - különböző okok miatt lassan haladok vele - és például most is olyan szépet találtam benne, hogy megpróbálom lefordítani...Szóval ez akkor van, mikor Momo Meister Horánál van, aki elviszi őt egy fantasztikus utazásra a saját szívébe ( mondtam már, hogy ez egy felnőtteknek való meseregény, ugye...), és Momo szeretné elmondani a sok szépséget amit látott, a barátainak. A baj csak az, hogy tudja, ugysem találna rá szavakat.
" Várjál, Gyermek, mint a magocska, mely a földben alszik egy egész évszakon át, mielőtt szárba szökne. Ilyen sokáig tarthat, míg a szavak benned is megnőnek..."
Ó, ez olyan szép már megint. Hogy a szavaknak is időre van szükségük, mielőtt kimondjuk vagy leírjuk őket. És még annak is örülök, hogy végre németül is teljesen élvezni tudom a mondatokat, már csak ezért is érdemes volt legyőznöm a német nyelv iránt érzett ellenszenvemet ( mellesleg rá lettem kényszerítve :), hogy eredetiben tudjak elolvasni könyveket, mert az mégiscsak más, de tényleg.

Valami

Hamupipő hagyhatta el az erdőben ezt a bakancsot. Azóta a moha is benőtte, és ha én egy egérke lennék, ami jó, hogy nem vagyok, ebben a bakancsban rendezném be a lakásomat.






A gyerekek remekül bírták a sokkilométeres gyalogtúrát, büszke is vagyok rájuk nagyon. Amúgy talán még soha nem élveztem ennyire a természet mindenféle megnyilvánulását, ami nyilván nem így van, mert minden egyes kirándulás után ezt állítom és az nem lehet, hogy ennyire rossz legyen a memóriám. Ez pedig egy pillanatfelvétel a testvéri lét csöppet sem könnyű folyásából, illetve azon ténynek nagyon szép illusztrációja, hogy milyen nehéz is egyidőben boldoggá tenni az összes csemeténket... (kattintsatok a képre, mert az arckifejezések a lényeg...:))

Tudom,

nem azért vagyunk a világon, hogy minden a mi jókedvünket és boldogságunkat szolgálja, de néha mégis így alakul. Például ma ilyen szép napsütésben nem lehet nem boldognak lenni szerintem. Meg is jött a kedvem a főzéshez ebben a nagy boldogságban, mert lássuk be, ez azért nem mindig magától értetődő, mármint a főzéskedv. Szóval reggelire készítettem egy kis tejbegrízt - mert alapvetően szeretem a megszokott, egyszerű ételeket - és mert alapvetően csak most jöttem rá ( jobb későn, mint soha ugye...), mégpedig Katának köszönhetően az oda-nem-égetett tejbegríz titkára: csak a végén kell beletenni a cukrot, és így nem ég oda egyáltalán, de tényleg. Én az itt közkedvelt Rote Grützével ettem...



...de a gyerekek maradtak a jól megszokott fahéjas ízesítésnél.



S ha már konyhaművészet, fő a húslevesem is immáron - mégpedig úgy, hogy itt is kicsit változtattam, innen inspirálódva, - egyszerűen más sorrendben tettem oda a hozzávalókat. Általában ilyen apró dolgokon múlnak nagy dolgok.

Szóval, legyen egy szép napotok, de ha sikerül elmennünk délután kirándulni - amit nagyon szeretnék, - akkor úgysem bírom majd ki, hogy ne mutassak képeket.

Hát akkor...

..."induljon a banzáj, essen szét a ház, legyen úrrá rajtunk az aktuális láááz..."


Fontos party-kellékek: mindenféle zöldség meg gyümölcs meg egy kis rém egészségtelen gumicukor


Kész a meglepi...Ott van ám a könyv is, amit most nemzetközileg jól megünneplünk


Azért az ugrálólabda is ott kell legyen, mert Enikő nem tud sokáig meglenni ugrálás nélkül.

Óóó, már megint

van egy kis ünnepelnivaló, ugyanis ahogy az óvodai üzenőtábláról néhány napja megtudtam, ma van a Nemzetközi Könyvnap, vagy a Könyv nemzetközi napja vagy nevezzük bárhogy, a lényeg a KÖNYV, de a nemzetköz is fontos persze. Lehetett ma vinni olyan megunt könyvet, amit ki lehetett volna cserélni más gyerek megunt könyvével, de hosszas vívódás után arra jutottunk, hogy ebben a lakásban nincs olyan, hogy megunt könyv, mellesleg ha lenne is, abban a szent pillanatban nemmegunttá válik, ahogy oda kellene adni valakinek.
Szóval lesz ma itt megint ünnep és hejehuja, azt hiszem nem úszom ma meg a szokásos két Anne Shirley-részfelolvasással, minimum öt vagy hat lesz belőle, tessék csak nyugodtan előre együttérezni a hangszálaimmal...

Eddig nem is

vettem észre, hogy ennyi fajta tulipán létezik. Egyszerűen gyönyörűek. Ezeket a kertből szedtük a tegnap szülinapi csokorba kötendő és muszáj megmutassam, mert lehet, hogy például más sem látott még ilyen recés szélű szépséget.





Ez pedig a felpetúniázott erkélyünk, ezt is muszáj megmutassam persze:

Nem is tudom, mihez

kezdenék, ha egyszer csak véletlenül lenne egy saját, különbejáratú házunk. Ahol az ember azt csinál, amit akar, olyan hangosan hallgatja a zenét, ahogy csak akarja, oda ültet akármit, ahova csak akar...Nem biztos, hogy jól érezném magam. Mennyivel jobb most, amikor itt élünk a jó kis albérletben, alattunk is-felettünk is szomszédok. Például tegnap is, alig tettem ki a lábam a balkonra, hogy elültessem a frissen szerzett petúniapalántáimat, máris nem éreztem egyedül magam. A fenti átellenben levő szomszédasszony arra figyelmeztetett, hogy...na azt nem értettem kristálytisztán, hogy mire, de az a fontos, hogy szólt hozzám, valamilyen jótanácsot akart adni. A lenti bácsi pedig, ő is, máris jött szólni, hogy nem lehetne-e, hogy a gyerekek azonnal abbahagyják a szappanbuborékfújást, mert ő allergiás vagymilyen rá. Azelőtt meg, mikor még csak a balkonládákat raktuk ki, akkor is, milyen jó, hogy máris jött szólni a néni, hogy ne rakjunk ki annyi ládát, mert akkor pont az ő száradó ruháira fog csöpögni a víz, mikor meglocsolom majd a virágokat. Na jó, igaz, én akkor sértődötten be akartam szedni az összes ládát, de Tibi nem engedte, mert szerinte ezzel a hozzáállással már rég éhenhaltunk volna ebben a rohanó világban, és igaza van. Szóval variálgatunk inkább a ládákkal, és örülünk, hogy legalább azért nem szólnak, hogy miért dübörgünk annyit a lakásban, mert igazán nem tudom, hogy tudnám rávenni a gyerekeket arra, hogy eztán lebegve közlekedjenek idebent.

Április 20.

Óvodába indulunk...Gyönyörű, mint egy kis hókirálylány (nyilván elfogult vagyok, természetesen :)


Óvodából jövünk :)


Ilyen is ritkán van : Apa is jött oviba értem, de hát az ember csak egyszer PONTOSAN 6 ÉVES ! :))

Sokszor

vagyok úgy a gondolataimmal, mint Beppo, az utcaseprő, akit mindenki kissé gyengeelméjűnek tartott, mert hosszasan gondolkozott minden egyes kérdés válaszán, és akkor felelt rájuk, mikor az emberek már rég elfelejtették a kérdést. Miközben lelkiismeretesen seperte az utcákat, gyakran jutott eszébe egy-egy nagy és szép gondolat, de ezek szavak nélküli gondolatok voltak, melyekről nem lehetett csak úgy beszámolni, sokkal inkább hasonlítottak egy illatra vagy színre, amit aztán nem lehet elmesélni pontosan másoknak.

Nekem gyakran vannak ilyen szavak nélküli nagy gondolataim, csak eddig nem tudtam ilyen szépen megnevezni őket.

Szóval egyszer olvastam valahol erről a Momo (Michael Ende) c. könyvről, ezért ki is kölcsönöztem a könyvtár gyermekrészlegéről magamnak. Még nem értem a végére, de az eddigiek alapján pont annyira tartom gyermekkönyvnek, mint például a Kisherceget, szóval semennyire. Olvassátok el, nekünk felnőtteknek szól. ( S ha jelentkezne nálatok valamelyik szürke öltönyös úr, be ne engedjétek...:)

(A képen levő könyv csak illusztráció :)

Jobban

jártam volna, ha maradok a hangulatok színezésénél, vagy pedig kellene nekem is ide egy Marilla néni, aki visszarángat a földre, ha elszállok, ami velem sajnos gyakran előfordul (...és már megint nem bírom ki, hogy ne utaljak az jelenlegi olvasmányokra...) Szóval újra fahéjat tettem jó bőven bors helyett a gombapaprikásba. Állandóan ezt csinálom, de csak akkor, ha gombát főzök.
Polcz Alaine-nek ilyesmire az volt a javaslata, hogy ne dobjuk ki az ételt, ne is mentegetőzzünk miatta, hanem adjunk neki valamilyen exotikus nevet. Mellesleg azért akartam mindenáron még ma este elkészíteni, hogy tudjak tenni belőle holnap Tibinek az ügyeletbe, de ha nem találok ki addig valami frappáns nevet, azt hiszem, csomagolok inkább egy kis közönséges sajtos tésztát. Hja, az élet nagy vívódásai...

S ha már

illatos hangulatok (mert nincs kedvem nekifogni megfőzni holnapra a tejszínes gombát...), akkor ez a kép egyik kedvencem, és ez nem zöld, hanem piros.

Zöld illatú hangulatok

Végre

megtaláltam ezt a számot, amit nemrég hallottam először... Majdnem annyira jó, mint Anne Shirleynek az a mondása, hogy : "itt tágabb tere nyílik a képzeletnek" - már ha lehet egyáltalán összehasonlítani egy szófűzést egy dallal, de szerintem lehet.

Minden nap

megyünk a kertbe. Ennélfogva nem is rendelkezem szép úrinői kézzel, mert nem szeretem a kertészkesztyűt. Szeretem érezni a földet és a növényeket, bár a töviseket nem annyira, de mindegy. Egyelőre semmi sem kelt ki abból, amit elvetettem, ráadásul a melegágyásban, amibe elvileg paradicsom és paprikamagokat vetettem, tele van legalább ötféle pici növénnyel, de hogy van-e köztük az is, aminek lennie kell - hát fogalmam sincs. Viszont lelkesedésem töretlen, újabb és újabb kis területeket vetek be és képzeljétek, mára tele lett a két szilvafa virágbimbókkal. Minden nap szemrevételezem a dolgokat, mint Csipike az erdőt, mert mindig változik valami. A tündérkertek már csak ilyenek.

Mellesleg

fel nem foghatom, hogy maradt ki eddig az életemből az Anne Shirley sorozat, de amúgy kifejezetten örülök neki, mert így én még jobban élvezhetem, mint a gyerekek az új kedves kis esti szokásunkat: a vacsora utáni felolvasást Anne kalandjairól. Arra az egyre kell csak vigyázni, hogy még azelőtt abbahagyjuk, mielőtt például Enikő az asztalra borulva belealszik, mert utána nehéz átöltöztetni és fogat mosni neki.

Igazán nem nehéz

megnyerni a "legjobb anyuka" címet...csak vállalni kell egy bicikliző kis csapat menedzselését oda-vissza a fagyizóig vezető úton (számomra garantált fehérhajszálsokasító hatással ugyan, de mindegy...:)

Ilyen

gyönyörűségesen régi borsdaráló boldog tulajdonosa lettem én. Véletlenségből elkunyeráltam valakitől. Felül kell betenni a borsszemeket, aztán lehet boldogan tekergetni azt a kis valamit és lent, abban a kis fiókszerüségben már ott is lesz a frissen darált bors.



Amúgy szünidő van és vele együtt megérkezett az ilyenkor szokásos káoszféleség is a háztartásomba. A kertben furcsaságos dolgok történnek, mert a hagyma és már nem tudom milyen ágyásokban valami egészen más nőtt ki. Szerintem az előző tulajdonos vetett oda valamit az ősszel, de nem tudok rájönni, hogy mit is. Mondtam én, hogy tündérkertem lesz, telis-tele meglepetésekkel. Hagyma helyett szépen meglepődtünk. :)

Nos, valamivel

több, mint egy hét többnyire net nélkül - kicsit több és más is kellett hozzá, mint elhatározás, ugyanis én nem vagyok valami túl jó önfegyelem terén, legalábbis ami a kis kedvenc időtöltéseimet illeti. Akik még nem pártoltak el teljesen innen, speciálisan nekik dedikálom ezt az általam hosszasan tanulmányozott kis gyümölcsfavirágot. Szerintem nincs ennél szebb a világon.

Felesleges

idekattintások elkerülése végett mondom, mivel szívemen viselem a ti időtök minél jobb beosztását - most nem fogok jelentkezni körülbelül egy hétig. Legyen egy szép hetetek így Húsvét előtt és majd legyen egy szép ünnepetek is. Szeretettel: én.

Segítettem

Sárának valami házi feladat elkészítésében, ( illetve hát különböző okok miatt igazából megírtam helyette, de ez most maradjon köztünk)...szóval egy felfedezésről kellett öt mondatot írni. Ezért kicsit utánaolvastam Röntgen munkásságának, merthogy a róla elnevezett sugárról találtuk ki, hogy írunk.
Amit eddig nem is tudtam, az az a tény, hogy ő soha nem szabadalmaztatta a zseniális felfedezését, mert mindenki, tehát minden orvos és tudós által elérhetővé akarta azt tenni. Élhetetlenségének köszönhetően teljes szegénységben halt meg aztán 78 éves korában.

A mai copyright-os világban, ahol a legtöbben védik, ami az övék, és megsértődnek, ha valaki más is hasonló dolgokat szeretne készíteni - meg hát valahol van is igazuk meg nincs is - ez a történet azért szerintem elgondolkoztató. Nem azt mondom, hogy feltétlenül követendő, mert nem jó éhen halni (meg talán nem is fenyeget sokunkat egy X-sugár kaliberű dolog kitalálásának veszélye), de egy kis elgondolkozásra önzetlenség és nagyvonalúság témakörében mindenképpen alkalmas.

Nagy

híreim vannak kertügyileg. Ugyanis kinyíltak a jácintok és egyik rózsabokron a rügyekből szép kis pirosas levelek pattantak ki.
Valamint elültettem a gyöngyvirághagymákat és vetettem egy sor zöldhagymát és petrezselymet.
A jó hír még, hogy áttértünk ugyancsak kertügyileg a kommunizmusról a kapitalizmusra, vagyis mindegyik gyerek kapott egy saját kis területet. Szemmel láthatólag megugrott a munkakedvük és csökkent az én sarkamban való vitatkozás azon, hogy éppen ki "segítsen" nekem vagy az arról való eszmecsere, hogy ki ne segítsen nekem. Így mindenki a sajátját rendezi és holnap vehetnek olyan magvakat, amilyet csak akarnak.

Egy ideje

beiratkoztunk a helyi könyvtárba, szóval még mindig az olvasás révén tanulom leginkább a nyelvet ( és fogom is még vagy húsz évig, mert szerintem esetleg akkor fogom úgy gondolni, hogy tudok is németül...ha egyáltalán meg lehet tanulni egy idegen nyelvet olyan szinten, mint az édes anyait. Mikor olvasok egy-egy magyar verset, olyankor mindig annyira sajnálom azokat, akik ezt soha nem fogják érteni, mert hiába tanulják meg esetleg a szavak jelentését, azokat a kis finom dolgokat a szavak mögül csak az értheti, aki beleszületett...szóval sokat gondolkozom ilyesmin). Viszont a rádiót is sokat hallgatom, és nemjó érzés rossz otthoni híreket hallani, jobb is, hogy csak a felét ha értem. Mostanában pedig rászoktam a dvd-nézésre, szigorúan német szinkronnal, esetleg német felirattal, de mivel a kettő általában nem fedi egymást, inkább csak bezavar. Így esett, hogy a lányokkal a héten megnéztük a Jane Austen Büszkeség és előítéletét, a többrészes BBC változatot, szóval azt, amelyikben Mr. Darcy olyan szépen tud nézni... nem sokat beszél, de nézni azt tényleg tud. Egészen furcsa nyelvi élmény, ezt mondhatom.
S hogy visszakanyarodjak a könyvtárhoz, azért is szeretem, mert mindig van egy halom könyv az ajtó mellett, amit ingyér' el lehet vinni, és ott találtam ezt a könyvet, ami a nevemet viseli. Szóval ezt olvasom jelenleg, és tetszik nagyon. Szeretem felfedezni az ilyen senki által sem ismert kis regényeket, és azt is szeretem, amikor a mindenki által jónak tartottakat meg félreteszem, mert nekem semmit sem mond.
Szerintem ebből a témából kihoztam, amit lehetett, s közben a teám is elfogyott, szóval muszáj nekifogni a halogatott dolgaimnak.

Megvan a

második kalap is, ami kisebb lett valahogy, mint az első, ezért ez utóbbi, tehát az első lett az Annáé, az előbbi pedig, tehát tulajdonképpen az utolsóként elkészült lett az Enikőé, de a végleges tulajdonjog csak akkor lesz egyértelmű, mikor a harmadik is elkészül. A legnagyobb sikeremnek mégis azt tartom, hogy sikerült a lányokat egy fényképfelvételnyi időtartamra mozdulatlanságra bírnom. Ugyanis hiába vannak minusz fokok reggelente, a tavasz mégiscsak itt van, és bár ez bennem előhozza a tavaszi fáradtságot, vagymit - amihez ha hozzáveszem azon tényállást is, hogy a mai napig nem tudtam feldolgozni az óraátállítást, ezért kissé le vagyok lassúlva - szóval csak azt akarom a magam körülményes módján mondani, hogy tudományosan megállapítottam: a tavasz, mint olyan, a gyerekekből olyan készségeket hoz elő, amik nagyon hasonlítanak a karámból kiszabadult kiscsikóékhoz. Nekem csupán annyi megoldanivalóm van, hogy az én lassúságomból fakadó egyenest metszéspontra bírjam az ő elevenségükből fakadóéval, de ha nem értitek a gondolatmenetemet, nem a ti hibátok. Egyszerűbben sajnos most nem tudom elmondani.