Nem is tudom, mihez

kezdenék, ha egyszer csak véletlenül lenne egy saját, különbejáratú házunk. Ahol az ember azt csinál, amit akar, olyan hangosan hallgatja a zenét, ahogy csak akarja, oda ültet akármit, ahova csak akar...Nem biztos, hogy jól érezném magam. Mennyivel jobb most, amikor itt élünk a jó kis albérletben, alattunk is-felettünk is szomszédok. Például tegnap is, alig tettem ki a lábam a balkonra, hogy elültessem a frissen szerzett petúniapalántáimat, máris nem éreztem egyedül magam. A fenti átellenben levő szomszédasszony arra figyelmeztetett, hogy...na azt nem értettem kristálytisztán, hogy mire, de az a fontos, hogy szólt hozzám, valamilyen jótanácsot akart adni. A lenti bácsi pedig, ő is, máris jött szólni, hogy nem lehetne-e, hogy a gyerekek azonnal abbahagyják a szappanbuborékfújást, mert ő allergiás vagymilyen rá. Azelőtt meg, mikor még csak a balkonládákat raktuk ki, akkor is, milyen jó, hogy máris jött szólni a néni, hogy ne rakjunk ki annyi ládát, mert akkor pont az ő száradó ruháira fog csöpögni a víz, mikor meglocsolom majd a virágokat. Na jó, igaz, én akkor sértődötten be akartam szedni az összes ládát, de Tibi nem engedte, mert szerinte ezzel a hozzáállással már rég éhenhaltunk volna ebben a rohanó világban, és igaza van. Szóval variálgatunk inkább a ládákkal, és örülünk, hogy legalább azért nem szólnak, hogy miért dübörgünk annyit a lakásban, mert igazán nem tudom, hogy tudnám rávenni a gyerekeket arra, hogy eztán lebegve közlekedjenek idebent.