Remény-

teljes Húsvétot kívánok...

...

Annyira sok

minden azért nem kellett hozzá: fonalak, gyapjú, kötőtűk, a kezeim és jónéhány estém, hogy a velük létrehozott kötött játékok most szerény állatfarm formájában, fehér selyempapírral bélelt, piros szalaggal átkötött cipősdobozban várják ki az ablakon bekukucskálni annyira szerető copfos kislány születésnapi ajándékává nemesülésének pillanatát, ami jövő héten lesz, és amiről talán fogok majd írni egy másik, remélhetőleg rövidebb mondatban, talán nem.

(A játékok elkészítésének módjáról Freya Jaffke, Spielzeug von Eltern selbst gemacht c. könyvéből inspirálódtam, millió köszönet érte, hogy megírta.)

József

Attila születésnapját tűzhelyre kifuttatott tejjel s ezzel egyidejüleg legszebb versének homályos folyosónk falának nekitámaszkodva való olvasásával ünnepeltem.

Ezt írták

az Armen-en április 7.-én: Hűséges jótállóként megmarad nekünk az órák felosztása, az ügyeleti terv. Hasonlóan azokhoz az órákhoz, melyek meghatározzák a szerzetesek életének ritmusát. Diszkrét támpontok, melyek segítségével az ember végére érhet, méghozzá dobverés nélkül, a siralmas napoknak.
Talán a legegyszerűbb, Istent magasztaló órák ezek. 

Április 30.-án pedig ezt: A világítótorony első építési munkálatairól szóló, sokszor hallott beszámolókra gondolok. A sziklára csak a nyári napéjegyenlőséggel járó szökődagálykor lehetett kikötni, ennyi volt az egész. Néhány órányi munka egy évben. Jöttek a férfiak a dereglyéken, vitorlával vagy evezőkkel, időjárástól függően. Néha egy-egy hirtelen hullámverés lehetetlenné tette a kikötést, és nem maradt nekik más hátra, mint visszafordulni. Ha viszont elhagyhatták a fedélzetet, úgy dolgoztak, mint a megszállottak: mindenekelőtt egyszerűen azon igyekeztek, hogy egy méter mély lyukakat vájjanak, melyekbe majd a rögzítőgyűrűket helyezik. Lyukanként egy Lajos aranyat fizettek nekik. Egy Lajos arany a bőrükért, sem több, sem kevesebb.
Aztán elkezdték a falazást. Visszatértek másik évben, egy kő sem volt már a helyén. Számtalanszor kellett elölről kezdeni, mire a torony végre elérte a legerősebb szökődagály szintjét...

Végére értem a könyvnek. S mert túlságosan felkavaró élmény ahhoz, hogy beszéljek róla, inkább arról fogok, hogy két hete elkezdtem újból futni. Magányos hely az erdő kora reggel, majdnem annyira, mint egy világítótorony. Míg több-kevesebb erővel és lelkesedéssel rovom a köröket, elhaladva a pirinyó templom mellett én is azt érzem: ezek a monoton lépések, a ritmusok, melyek többnyire meghatározzák a hétköznapokat, ezek a legegyszerűbb Istent magasztaló órák, akkor is, ha nem vagyunk tudatában. Nem teherként adattak. Segítenek túlvészelni az elhagyottság, szürkeség végeláthatatlan napjait.

Egy kis ideig még itt téblábolok a tornyomon, az én Armen-emen, majd bezárom magam mögött az ajtót, s visszahajózom a Velledával a szárazföldre. Ideje más tájakat is bejárnom.

Nem is

tudom. Azt hiszem, már hónapok óta állandóan csak egy cserép fokföldi ibolyára vágyom. Tegnap, a Weimar-i állomásban áruló virágosnál vettem végül egyet, nem másért, de pont elfért a többi hetvenhét csomag mellé a kezembe. Érthetetlen, halaszthatatlan női vágyak, ti.
Gondozási tudnivalók keresgélése közben aztán látom, még társaságot is alapítottak a virágszeretők (African Violet Society of America), szerte a világon sok-sok altársasággal, helyi klubbal, melynek tagjai mondjuk kéthetente összegyűlnek megbeszélni a locsolás, gyökereztetés, tápoldatozás, átültetés s ki-tudja-még-mi csínját-bínját. A Pendragon-legenda jut erről eszembe, s belőle is leginkább Szerb Antal zseniális mondata, kiírtam magamnak: A szeme élénkebb volt, mint amennyit a fegyelmezett Angliában megengednek a szemnek. A téma az ő legtémább témája volt. Valahogy így képzelek egy fokföldi ibolya-(másik nevén Saintpaulia, de hívják még afrikai, sőt pármai ibolyának is) klubtagot, és valamiért jó kedvem lesz tőle. Egy eddig nem is sejtett világ tárul fel előttem. Bár természetesen, mint mindig, szerény vagyok: én csak annyit szeretnék, ha ő is, a kis ibolya is, viszontválasztana engem.
Április van, korán reggel, odakint köd és csepergő eső. Idebent én, egy cserép virág, és gyerekek, akiket ébresztenem kell. Kezdődik a nap.