Van egy

rész Salman Rushdie Harun és a mesék tengere c. könyvében, ami egy olyan országról szól, ahol az időjárás leképezi az emberek érzéseit. Wetterwendisches Land. Nem is tudom, mi lenne a leghívebb magyar fordítás. Nincs nálam a szótár.
Hát ilyesmi időjáráshoz van szerencsénk. Avagy: ami idebent, az odakint. Amúgy én szeretem, nem adnám semmiért az élményt, hogy időnként bőrig ázhatok. A léleknek pedig javára válik a változatosság.
Számolom a napokat. Még két hét, és új életet kezdünk. Elég hosszú és elég rövid idő ahhoz, hogy minden egyes perc számítson. Hogy három év óta először két percnél hosszabb beszélgetést folytassak a könyvtárossal, aki mindig kedves volt hozzám. Hosszasan és büszkén magyarázza az új könyvkikölcsönző rendszert, én pedig mindent megdicsérek, szépnek-jónak tartok. Oooh, das finde ich sehr-sehr schön. Sajnálom, hogy már nem tudom igénybe venni.
Most, hogy egyelőre szó sem lehet róla, rettenetesen vágyom rá, hogy messzi, érdekes tájakra utazzak. Merem remélni, nem csak azért, mert mindig az kellene, ami nincs.
Életemben először jut eszembe, hogy őszintén köszönöm a felszínes kapcsolatokat. Amelyek boltban, iskolában, templomban, kiállításon, kávézóban, blogon, s ki tudja még hol...akárhol jönnek létre. Összességében és külön-külön is fontosak, időnként életmentőek.
(S ha meg kell válni tőlük, mégsem szakad meg a szív.)

Fontos lenne

észben tartani, hogy minden egyes emberben végtelen lehetőségek vannak.
Egy tenyérnyi nagyságú, szürke elefánt tanított meg rá, aki először csak egy formátlan lapos kő volt.
Azért választottam ki amúgy, mert oldalról nézve meg egy Petőfi-fejet láttam benne, hogy aztán teljesen mássá váljon a kezeimben.
Csiszoltam véletlenül egy kutyafülű elefántot a gyerekeknek.

( Manapság modern példázatokba mártóznak a kövek, hogy mi emberek megértsünk ezt-azt, mégiscsak.)

Nem érdekes. Ne olvassátok el.

" a köveket akkor is jó bedobálni a vízbe, ha egyetlen hullám se jön a lábadhoz."
Váltig állítom, hogy ilyesmi kölcsönkért mondatok éltetnek egyik napról a másikra a világ(háló)nak ezen csöppnyi sarkában, ahol én lakom.
(Nem tudom, mindenki egyik napról a másikra él-e, vagy csak én vagyok ilyen bátortalan.)
Számomra a virtuális lét ugyanolyan szép és veszélyes, mint a kézzel-fogható, szemmel-látható.
Négy nap hálótlanság után hazafele autózva arra gondoltam ( s nem állítom egy szóval sem, hogy nem jut eszembe sok-sok bejegyzésem, levelem előtt-közben-után), minek egyáltalán visszajönni, minek írni a sok-sok üzenetet a palackban.
Minek köveket dobálni.
Egy dolog miatt:
mert jó.
(Ennél bonyolultabb válasz úgysem tudna meggyőzni.)

Az elfáradt bogarak mind hazatalálnak.

Nem baj, hogy egyáltalán nem tudok tájékozódni, térképet, útjelző táblákat, gps-t értelmezni.
(Sokat utaztam a múlt napokban ugyanis.)
Édes barátaim.
Mindannyiszor (el)tévedni merni: tudni kell.
Mindannyiszor (el)tévedni tudni: merni kell.
(Tökéletlenkedéseimet azért becsülöm-tisztelem, mert ők az én leghűségesebb tanítómestereim.)

A régi koffer

mindig erre az időszakra fog emlékeztetni. Az összes kincsem belefér.

 Egyszer azt mondta valaki: a fénykép ablak a múltba. Mostanában meg szoktam kérni az embereket, hadd fényképezzem le őket. Ez azért nagyon nehéz, mert bizalom kell hozzá, mindkettőnk részéről.

Sokkal könnyebb a virágokat fotózni.

Csakhogy az emberek fontosabbak.

( A szem körüli kis ráncokat szoktam legszebbnek látni az arcokon, mert benne vannak azok a kacagások és sírások, amiket a számunkra fontos emberek okoznak.
Mire öreg leszek, csakis ezért fogom végérvényesen megszeretni az arcomat.)

Egy esős délután egyszerű mesét írtam magamnak és mindenkinek, akinek szüksége lehet rá.

Volt egyszer egy csodaszép, bársonyos hangú, szomorú lány. Annyira szomorú volt, meg sem tudott szólalni a bánattól. Eljöttek a barátai látogatóba, kérdezgették, mi búja-bánata, de ő csak hallgatott. Próbált néha ugyan mondani valamit, illendőségből, de a szavak makacs falként tartották magukat mélyen a gondolatokban, majd, mint széteső téglák, betűkre bomlottak. Egy idő múlva mindenki azt hitte, maga a csodaszép lány is úgy gondolta:

" Nincs többé mondanivalóm senkinek."

Az érdeklődők közben megunták, hogy nem történik semmi. Ezért  ki később, ki hamarabb, de - elmentek dolgukra.

"Vigyázz magadra, majd jövünk még!", mondták, és így is gondolták talán, de mégsem jöttek.

Aztán már nem várt senkit, nem gondolt semmit.

Ült naphosszat magában, és nem tudta, mihez kezdjen. Minden kósza gondolat  szavakra, majd betűkre esett szét, s bárhogy próbálta újból összerakni őket, nem sikerült.

Egyetlen dologban volt biztos, valami olyan, mind fénylőbbé váló, kimondhatatlan tudással, mely talán csak a legszomorúbb lelkekben és csak akkor tud előtörni, mikor minden más tudás semmivé válik: valahol mélyen, talán a világ legmélyén, van egy patak, melynek kristálytiszta vize és csobogó hangja van. Aki elindul a mentén, és megtalálja a forrást, az meggyógyulhat.

Elindult a lány megkeresni a patakot. Mikor már ott állt a partján, levette cipőjét és belépett a sekély vízbe. Fáradt lábainak jól esett a hűvös tisztaság. Néhány lépés után hirtelen mélyülni kezdett a víz, folyással ellentétes irányú szelíd sodrással késztetve őt arra, ússzon csak bátran, akkor is, ha nem tud és nem akar. Úszott hát, vitte magával a sodrás, színes halak kísérték útját, haja kibomlott és hosszan lobogott utána a csodaszép víz alatti világban. Félelme lassan és sokára kezdett szűnni, s azt is csak sokkal később vette észre: kimondhatatlan bánata úgy oldódott fel közben, mint forró vízben a szokásos reggeli instant-kávé.

Valaki várt rá a forrásnál, aki nem kérdezett semmit. Egyszerre volt idegen és szívbéli barát. Takaróval, száraz ruhával, kenyérrel várta. Díszes csészében gőzölgő gyógyteát nyújtott át, majd magának is töltött. Míg megitták, időjárásról és kalapdivatról beszélgettek,  később kötésmintát, mézeskalács-receptet cseréltek, szappant főztek, ruhát varrtak,  mesét írtak és verset olvastak, mosogattak, főztek, mostak, vasaltak, gyermeket ringattak.
( Az élet öröme ilyen hétköznapi tevékenységeknek álcázza magát ugyanis. Többek között.)

Igazából

fa-faragó kések és szerszámok után keresgéltem a mai bolhapiacon, hogy végül aztán festett, virágos pici fadobozzal, szomorú szemű bólogató-kutyával és egy régi, ütött-kopott kofferrel legyünk gazdagabbak. Természetesen.
Egy ideje nem alszom túl jól, de hogy ne a pohár üres részét nézzem: ami keveset alszom, azt jól, az ébrenlét óráiban pedig olvasok, sokat. Közben halkan rádiót hallgatok. Hemingway, Fitzgerald, Salinger, Doris Lessing, aztán eddig teljesen ismeretlen észak-európai szerzők, s ami még teljesen lenyűgöz, a Bauhaus története. Ez utóbbit Weimar miatt vettem meg, búcsúképpen, hogy elolvassam, még mielőtt elmegyek. Nem akarok szentimentális lenni, mégis, menthetetlenül az vagyok. És a Biblia, mint mindennapi kenyér, ami erőt ad, mikor felkelni sincs kedvem.
Volt néhány szabad napunk, sokat kirándultam a gyerekekkel. Tegnapelőtt bodzát szedni mentünk. Készült belőle: szörp, egy részéből megfázás elleni tea télire, és néhány virág a limonádénkat izesitette. Ez utóbbit nagyon egyszerűen készitem, szinte naponta. 3 liter vizhez teszek 6 evőkanál cukrot, 3 bio-citrom levét és a lereszelt héj egy részét. Hűtőbe teszem, majd néhány óra múlva leszűröm. Annyira finom, hogy a gyerekek emiatt azt hiszik, én vagyok a legügyesebb anyuka a világon. Hagyjuk meg őket, édes barátaim, ezen meggyőződésükben.