Szerettem ezeket az

írással töltött reggeleket, melyek a képeslapjaim megtalálása és egy régebbi homályos tervem miatt alakultak így, ahogy. A terv így utólag is annyira homályos, hogy magam sem tudom már, mit akartam. De azt hiszem, mindenképpen van némi köze a postaládákhoz, a nyárhoz és a barátsághoz.

Szeretem az estéket is, azzal együtt, hogy minden nap végén ugyanazt a bekezdést próbálom végigolvasni, de a fáradtságtól mindig elalszom, még mielőtt a végére érnék.

Ami a kettő között van, az pedig a szokásos Kőműves Kelemenné története, ahol többnyire magam vagyok Kőműves Kelemen is, mert valahol biztosan számon tartják, mennyit épülnek és rombolódnak életünk különféle látható és láthatatlan építményei, de az biztos, ha nem tesszük bele a szívünket-lelkünket, nem is érdemes nekifogni. Mondom én kissé beképzelten, aztán csinálom, ahogy tudom.

Annyira

hálás tudok lenni, ha adatik néhány nyugodt reggeli és esti perc. Vagy csak reggeli, vagy legalább esti. Mert kell az a kis egyedüllét, hogy örömömet leljem aztán a társaságban is. Nincs meg egyik a másik nélkül.
Ilyenkor legszebbek a fények, ilyenkor válnak leginkább imádsággá vagy példázattá a cicák, a virágok, a pókhálók.
(Hogy akinek nem esik nehezére, ne csak nézze, de lássa is, hogy a cicák mindenütt otthon érzik magukat, a virágok mindenütt rövid, ámde pompás életet élnek, s a pókok mindenütt megtalálják azt a két fűszálat, melyek közé olyan alakzatokat szőnek, hogy leesik az ember álla.)

A szavak csodálatos életéből. *

Mikor folyamatosan ingadozó (élet, munka, író, fényképező, olvasó)kedvemet próbálom egy képzeletbeli, viszonylag stabilan haladó egyenes körül megtartani mégiscsak, leghűségesebb segítőim a szavak.
A szavak közül is a jelzők, a jelzők közül is a minőségiek.
Az ebéd legyen ízletes, a simogatás legyen puha, a kacagás gyakori, a hallgatás megértő, szíves a vendéglátás, az 1386-ik kérdésre is legyen türelmes a válasz.
Segítenek az értelmükkel, a hangzásukkal, a szépségükkel.

A grammatica is szabad, mindenki úgy értelmezi az életére, ahogy akarja.

* Esterházy Péter, A szavak csodálatos életéből

'Hotty ván?'

A gyerekek magyar nyelvre tanítják kis barátnőjüket, aki ahányszor csak meglát, megkérdezi, hotty vátyok.
Mikor hogy.
Mikor bevásárlás után csomagokkal, esernyőkkel, levetett kardigánokkal megrakodva araszolok felfelé a hegyre, és nagylányaim két éveseket megszégyenítő könnyáradattal zokognak, mert nem szeretném, hogy 10 centért színes rágógumit vegyenek maguknak az út szélén felállított automatából, akkor - nem annyira jól.
Aztán pár lépés után lassítok, lepakolok mégis szépen, sorban mindent az út porába. A szatyrokat. Az esernyőket. A kardigánokat. Az anyai szigorúságot. Előhalászom a pénztárcámat, a pénztárcából három tízcentest, majd jóságosan szétosztogatom őket a felragyogó maszatos arcúaknak.
Veszíteni tudni kell.

A hétfő

reggeli borongásban és csendben egy libatoll-hegyet faragok és a barátaimra gondolok. Tintába mártott sercegő libatollal nagyon szépen lehet írni, el-nem -küldendő levelet egy képzeletbeli barátnak, vagy ha nem is képzeletbelinek, mindenképpen olyannak, akit sohasem felejtek.

Van néhány üres képeslapom. Ha megtalálom őket valamelyik bontatlan dobozban, ha megtalálom a postát is, szeretném őket elküldeni szerteszét a világba. Ha elolvastad idáig ezt a bejegyzést, és szeretnél kapni egyet tőlem, - nem baj, ha nem is ismerjük egymást, - küldj egy e-mailt (cím a profilomnál) a postacímeddel, igyekszem majd írni a reggeli borongásokban és csendekben néhány szívbéli szót. Csak úgy, hogy szebb legyen a nyár.

'Volt egyszer egy Mari nevű szekrény.' *

Az itthagyott kopott, kicsit dohos, ámde moccanthatatlanul masszív szekrény sokáig pont úgy nézett ki, mint egy rakás szokásosan kusza gondolat a fejemben.
Súrolgatások, lakkozások, fényesítések során lassan mégis otthonunk egyik legkedvesebb bútordarabjává válik. Kopottas-fényesre suvickolt patinás kulcsokkal, barna csomagolópapírral borított polcokkal, a polcokon napon szárított, hajtogatott lepedőkkel.
Hiszen elkerülhetetlen: amivel törődünk, azt a szívünkbe zárjuk.
A bútoraink, holmijaink csak tárgyak, mégis, történetük van, hasonlítanak hozzánk. Ez a szekrény olyan, mintha a hosszú mondataim egyike lenne, hát hogyne szeretném.

* Mosonyi Aliz, Szekrénymesék

Játékos.

Az utcában lakó gyerekek hamar észrevették, hogy új lakók érkeztek. Egy adott pillanatban mind a négyen itt álltak az ajtónk előtt, három fiúcska és egy kislány, addig mind álldogáltak, míg Anna véletlenül ki nem nyitotta az ajtót. Azon nyomban be is csukta, annyira megszeppent a díszes kompániától. Ez így ment egy darabig, nyitották-csukták az ajtót, attól függően, mikor melyik volt a nagyobb: a szeppentség vagy a kíváncsiság. Gondoltam, nem szólok bele. 'Szeretnénk megismerni titeket' - mondták szép érthetetlen nyelvjárásban a bajor gyerekek. Erre már csak kimerészkedtek a mi lánykáink is. Azóta délutánonként már heten kergetőznek, görkorcsolyáznak, vagy csak úgy üldögélnek az utcán.
(Az egyetlen bajor cica pedig, akit ismerek, azt képzeli: az ágyneműket csakis a móka, játék és kacagás kedvéért teregetem ki. Igaza van.)

A vihar

alaposan megtépázta szegény almafánkat, az éppen megtisztított ablakot pedig úgy bevágta, hogy az virágostul lesodorta a vázát a párkányról.
Ezért vannak most bicebóca rózsák és éretlenül lehullott kis almák az asztalon.

Tökéletlen, ámde gondolat-ébresztő díszei a háznak.

Talán

azzal fogom itt megünnepelni az új (épp felújítás alatt álló) otthonunkat, ezt a nyarat, meg úgy egyáltalán,
- hogy minden nap megragadok csak egy pillanatot, szépen elrendezek csak egy apró zugot.
Ez lelassít és eszembe juttatja:
a ház lakói és vendégei, köztük jómagam, mindig fontosabbak, mint maga az épület.

Váróterem-blues.

A végtelenségbe nyúló átmeneti időszakomat, - ami mellesleg szinte felemésztett,- a vége felé már olyannak vizionáltam, mint sok párhuzamos egyenest, melyek bármennyire is vágyódnak találkozni, mégsem metszik soha egymást, mert az ellentmond az Euklideszi geometria törvényeinek.
(Múlt év őszén volt néhány olyan hetem ugyanis, mikor minden szabad időmet a Bolyai-féle geometria sikertelen magam elé való képzelésével töltöttem.)
Egymást a végtelenben metsző párhuzamosok márpedig vannak. Kell hogy legyenek, egyrészt mert úgy sokkal szebb a világ, másrészt mert itt vagyok például én is, mint valaki, aki megérkezett.
Semmi nélkül a semmiben, ugyanakkor csordultig telve a mindenségben.

 (A geometria szabad. Mindenki úgy értelmezi a saját életére, ahogy akarja.)