Monday, February 10, 2014

Az én

feladatom egészen egyszerű volt: állni órákon át  a hegy aljában.
Egyébként pedig figyelni a legkisebbre.
Mittudomén:
fagyoskodva toporogni, kicsavarni időnként a havazástól átázott sapkámat, integetni, gyönyörködni benne, büszkének lenni rá, fényképezni, szükség és kívánság esetén új síkártyát venni, beülni valahova együtt teázni - ha már ő is átfagyott, ilyesmi.
Szerethetővé és aktív jelenlétté vált egy kis időre a szemlélődésre való hajlam bennem, ami oly sokszor kirekeszt valami igazán jóból, amiben  - nekem úgy tűnik - rajtam kivűl mindenki más boldogul.
Szép nap volt.


8 comments:

Éva said...

Hasonlóan járnék én is télen egy síelős helyen. Nekem is erősségem a szemlélődés, szerintem ellennék akár egy napot is így!:-)

csillag said...

én még csak ki sem próbáltam még a síelést:)) de valahogy nem is nagyon kívánom

Anonymous said...

én kipróbáltam,de rájööttem hogy nem nekem találták ki:) :)
(egy négy gyerekes,nem túl fiatal balatoni anyuka)

Anonymous said...

mármint a síelést(ez lemaradt az előbbi bejegyzésemből,bocsi)

Monika said...

Sielés helyett évekkel korábban az erdőbe vetettem be magam.Most már nem biztos,hogy merném.senki nem találna rám,csak a kutya.:)
Édes a kicsi lány.:)

Katalin said...

a síelés szupi, nagyon nagyon szupi,
a várakozás hóesésben nem az,
TE EGY HŐS VAGY!!

Katalin said...

imádom azt a utolsó képet: annyira picilány és annyira nagy a hó:))***

márta said...

Mindenki olyan jól szórakozik, a család többi része már kék, meg fekete pályán száguld, egyszerűen muszáj megtanulnom nekem is. Nyilván nekem is vannak lábaim, de nagyon félek. A félelmet kellene legyőzni...