kamerát kaptam ajándékba, - nem kértem, csak vágytam rá titokban, és gyűjtöttem rá, tényleg, - de ezt mindig újra kellett kezdeni, mert például az énekléssel megkeresett aprópénzt is hiába rakosgattam félre nagy boldogan: az első adandó alkalommal az utolsó centig ajándékokra költöttem.
A nagyon drága kamerától aztán úgy megijedtem, hogy napokig alig mertem hozzányúlni. Megijedtem a drágaságától, a sok megapixeltől, a vastag kézikönyvtől, hogy túl kevés vagyok, hogy leejtem, hogy poros lesz, hogyhogyhogy. (És azon felfedezés is mérsékelt elkeseredésbe kerget, hogy rájöttem: régimódi képernyőmön mások a színek, a kontrasztok, mint a többin. Szeretném, hogy mások azt lássák, amit én, de ahány képernyő, annyi kép, szín és árnyalat. Kétségbeejt, hogy nincs ennek az egésznek semmi értelme. És a világ nagyságához képest tényleg nincs.)
Akárhogy is, lett légyen bármi: ha valami fontos, azzal naponta kell foglalkozni. A fényképezőgép hosszú évek óta a mindennapi társam, mint egy barát, mint egy testrész. Manapság már mindenki fotós, de akkor is. Sehova sem megyek nélküle. Mert csak.
Egyébként kevésbé kiegyensúlyozottak a napok, mint az jó lenne. De én szeretem az életemet mindenestül, a dimbes-dombos tájakat a lelkemben, az arcomon, a mindennapokban. Az öröm forrása ezeknél valamivel mélyebben van. Egyenetlenségeimen túllátó, közeli és távoli, akár sosemlátott, szerető arcok rámragyogása éltet.
A gyerekek szerint mindenesetre elég gyakran vagyok hektikus és idegesítő, s ebben van is szemernyi igazság. Hát még amikor negyed óráig várok indulásra készen az autóban egy-egy hosszasan készülődő kisasszonyra! Akkor aztán!
