Onlájn

énem nem tudnám megmondani, hogy néz ki, egy Canon kamerán át megállított pillanat mindig csak egyetlen kicsi pillanat, miközben offlájn - már nem annyira gondosan szerkesztett - verzióm máris jön-megy, él, szeret tovább, ablaknyitás közben leveri - századjára is - a gyerekek által - ugyancsak századjára is - ablakpárkányon felejtett poharat, nem mondhatom például soha, most akkor egy hétig be sem lépek a facebookra, offlájn létezni kell, lett légyen bármi, túlélni, megélni, feltörölni, összeseperni, várni, míg kinyílik a bevágott ajtó, bocsánatot kérni, az utóbbi időben egyfolytában csak bocsánatot kérek, pedig én csak annyit szeretnék:
hadd legyenek kedves kis terek, hol megpihenhet a fáradt vándor, hol megáll az idő, hol nincs következő abszolválandó feladat, nem vagyunk csak te meg én, vagy csak te, vagy csak én, csak a jelen pillanat végtelensége, de
nem panaszkodom, már csak az elmúlt héten is három komplett örökkévalóságot kaptam ajándékba:
hétfőn, mikor valamelyik kisasszony hosszú haját fésültem,
csütörtökön, mikor reggel úgy mentem el, hogy tudtam, akkor jövök csak haza, ha végeztünk az összes munkával az irodában,
pénteken, mikor egyheti fizetésem hagytam virágboltban cserepek, föld és palánták, na meg egy végtelenül boldog, hosszú, kertészkedős délután, na meg egy ilyen végtelenül boldog, hosszú mondat ellenében.