Biztos vagyok benne,

csak én ismerem, milyen érzés keservesen megbánni, hogy eszembe jutott vendégeket hívni mondjuk szombat ebédre. Vagy bármikorra. Percnyi pontossággal úgy egy-két órával érkezés előtt tör rám a gondolat, hogy nem jó semmi. Hogy nem leszek készen, hogy miért nem segítenek úgy és akkor és annyit a többiek, ahogy én azt szeretném, hogy nem lesz finom az étel, nem lesz elég, túl sok lesz, nem fogják szeretni, hogy túl kicsi az asztalunk, hogyhogyhogy.
Az efféle pillanatnyi elmezavarokat egyszerűen csak túl kell élni.

Idén, meg amúgy sosem, nem fogadtam semmit újévre, de azért kigondoltam két iránymutató szót, csak úgy, magamnak, miheztartás végett.
Az egyik az önfelülmúlás, a másik a kapcsolatok. Főleg a helybeli kapcsolatok. Itt, ahol élünk, azokkal, akikkel.
Szóval, vendégeket hívunk, olyanokat, kiket eddig nem. Előtte kitakarítunk, kigondolom, mi legyen a menü, megfőzöm, általában túlélem szokásos, kicsi, édes idegösszeroppanásaimat is, majd hagyom, legyen, ami lesz.

A csodát sosem lehet kikényszeríteni.
Csak esetleg előkészíteni az útját.

S mindig elámulok, mennyire hétköznapi a sok apró gesztus, mi ehhez szükségeltetik, mennyire csupa olyasmi, amire bárki - még én is - képes.
Este tízkor az ebédre meghívott vendégek egy társasjáték felett ha még mindig nálunk vannak,
- mi ez, ha nem csoda, a mai sietős, illedelmes, kicsit túlságosan is udvarias világban? -
kiürítem a hűtőszekrényt, úgy szeletelve fel a sajtot és uborkát, hogy többnek tűnjön, mint amennyi. Főzök néhány tojást, veszek elő lekvárt, s leülünk vacsorázni is, azt, ami van.
Csak hogy ne érjen még véget ez a szép nap.
Vagy ha már mindenáron véget ér, megéljen még belőle a lelkünk egy ideig.

Szeretem ezt az új évet. Benne új gondolatok, új bátorságok, barátságok, könyvek, s e pillanatban annyi hó odakint a dombon s a ház körül, hogy ki sem lehet jóformán menni.