Mici

apró macskalelke rokon az enyémmel, kivéve, hogy ez utóbbi se nem apró, se nem macska. Csak szeret elidőzni ugyanúgy a közeledben, mint ahogy ő az enyémben, míg papírra öntöm lelkem odakint a kertben, a legutolsó cseppig. A két lépés távol- s közelséget én is megtartom, szabadságod, függetlenséged én sem zavarom. 
Ő abban reménykedik, hamarosan felbontunk egy halkonzervet, én abban, hogy szeretni fogod a személyt, akivé észrevétlenül bár, de attól válsz, hogy látlak, olvaslak és értelek. 
A különbségeket leszámítva tulajdonképpen teljesen egyformák vagyunk mi ketten, a Mici meg én.

Pünkösd.

Van, mikor csak úgy elvagyogatok. Se nem ártok, se nem használok senkinek. Pontosan látom: ami és amilyen vagyok, s amit adni tudnék - de nem adok - az nem valami sok. Ez a realitás.
Van, mikor csillogóra takarítom a házam, időre elvégzem az irodában a munkám, többféle süteményt is elkészítek egy fél óra alatt a vendégeknek, megtanulok egy új nyelvet, felkapaszkodom nehéz hátizsákkal egy magas hegyre, vagy gondosan addig formálom szavaim, míg majdhogynem tökéletesek lesznek a mondataim, amiket mondok, az írásaim, amiket írok. Van, mikor egészen hasznos tagjának érzem magam a társadalomnak, és sokkal többre vagyok képes, mint azt valaki is kinézné belőlem. Ez, ami másnak normalitás - számomra - folyamatos csoda.
S van, mikor nem vagyok más, csupán töredezett cserépedény egy jóságos kézben. Egyetlen tulajdonom - de ez is ajándék - a kétségbeesett, repedéseimen ki-kicsorduló szeretet. S nem vagyok képes másra, csak néhány szívből jövő, síró, kérlelő szóra, vagy néhány botladozó, ügyetlen - hadd ne nevezzem most nevetségesnek - gesztusra. Mondataim bénák. Indítékaim, annak, ki nem ismer, kifogásolhatóak. S mégis. Pont ilyenkor történik csoda, ebben a teljes nyitottságban és odaadásban. Ilyenkor sejtem meg, pár pillanat erejéig, milyen érzés, mikor a Szent Lélek, egy egészen leheletnyit bár, de rajtam keresztül is szabadon fújdogál a világba.* Ez Pünkösd.

* Pilinszky, 'Magány, Magányosan, Egyedül'

egyszer, egy szép napon.

amikor majd véget érnek a szomorú reggelek, s valahol, valaki - szembenézve egy kisírt tekintet-párral a visszapillantó tükörben - szépnek talál egy arcot, ami egyáltalán nem is szép, s mikor majd gyöngéden számba veszik az összes elütött, ismeretlen kismacskát az utak közepén, majd akkor fogom én is megbocsátani magamnak, hogy nem tudtam itt lenni soha semmi más, csupán csak tovasuhanó tanúja az értelmetlen fájdalomnak.

az anyáknapját

pedig úgy ünneplem, hogy négy órán át araszoltunk például a két nagyobbik kisasszonnyal templomból hazafelé jövet étlen-szomjan a bedugult autópályán, miközben - az évek óta elromlott klímaberendezés révén tövig lehúzott ablakok mellett -  énekeltünk, amennyire szorult helyzetünk engedte, táncoltunk is, valamint az égvilágon mindent megbeszéltünk, már ami a fiúk, tönkrement legjobb barátságok, hit, álmok, bizonyítvány, hivatás, a világ megmentése, s hogy mit eszünk majd, mikor végrevalahára hazaérünk témákat illeti.
s akkor a milliónyi szelfiről még nem is szóltam egyetlen szót sem.

Ma reggel,

ahogy autóztam be a városba, le kellett fékeznem, s az utánam haladó kocsisor ugyancsak, mert egy kicsi feketerigó akart mindenáron átjutni az út másik oldalára, de mivel elfelejtette, hogy tud repülni, inkább csak a pálcikalábain iparkodott nagy lélekszakadva.
Mintha magamat láttam volna.
Még a pálcikaláb is stimmel.

egy mondatban.

hosszú utazás az élet, menni kell akkor is, ha nem ér rá útitárs velem jönni... - s ahogy eme távolról sem eredeti gondolatnak próbáltam volna a végére jutni valahogy, odajött mellém két macska, az egyiket Micinek hívják, őt nem érdekeltem, a másik viszont felugrott az asztalra, s a füzet túloldaláról nézvén egy ideig, mit csinálok, egyszerűen csak ráült az irományomra, így próbálta - gondolom én - véleményét úriember módjára tudtomra adni, én pedig azóta sem tudom, mit akartam leírni, csak azt, hogy mindig van útitárs, ha más nem, hát a virágok az út mentén, a kövek, a fák, versek mélyen a szívben, és a cicák, ó, hát a cicák, mint megannyi kicsi barát, ki egyszerűen csak van és adja önmagát, anélkül, hogy túl sokat kérjen cserébe.

Apáknapjára

vettem Apunak ajándékba egy rakat csokoládét valamint megkaptam valamelyik kisasszonytól, hogy  'Anya, te pont olyan vagy, mint az apukád, csak sokkal-sokkal bonyolultabb.'

Ui. Igen, tudnak róla, hogy felrakom a velük készült fotót a blogba. Gondolom én.

Régi jegyzetfüzeteket nézek át.

"Elfogyatkozott és meghala, de három nap múlva ismét föl fog támadni. A mélység kútjába zuhant alá Attar-Tammúz mint esti csillag, de bizonyos volt, hogy mint hajnali csillag megint kikel majd belőle. Ezt nevezik reménynek, ami igazán édes ajándék. És mégis van benne valami tilalmas, mert megrövidíti a szent pillanat méltóságát, és elébe vág a körforgás ünnepi óráinak, amelyek még nincsenek itt. Minden órának megvan a maga tisztessége, és nem él jól az, aki sohasem tud kétségbeesni. Józsefnek ez volt a nézete. Reménye mintegy legbizonyosabb tudás volt, de ő a pillanat gyermeke volt, és sírt." (Thomas Mann, József és testvérei)

Odakint esik az eső s én régi jegyzetfüzeteket nézek át, rácsodálkozva, hogy jé, mennyit olvastam, mennyi tervem volt, mennyi-mennyi igyekezet, ahogy próbáltam megérteni egészen elvont dolgokat is, meg olyanokat is, hogyan működik pontosan egy fényképezőgép. Thomas Mann idézetek mellett közvetlenül - egy évig csak az ő könyveit olvastam, mindenütt az ő idézetei vannak tehát - tiramisu-recept, erdőből hazahozott száraz levelek gondosan beragasztva ide-oda, ezek voltak nekem fontosak. Ilyesmik miatt lettem az, aki.
A jó irodalom segít élni, mégpedig jól. Nem fájdalommentesen, nem örökös boldogságban, egyszerűen csak jól.
Mert fontos megélni minden pillanatot, minden érzést, és őszintének lenni, legalább saját magunk előtt. Elismerni a tükörből ránk visszatekintő lánynak, hogy: no, nem baj, ez van.
A biztos remény tudatában szabad néha teljesen kétségbeesni és sírni. Választott útjaink hűségében - mert képtelenek is lennénk elhagyni azt, amiről meggyőződtünk, hogy jó - szabad megállni, és ajándék gyanánt fogadni mindent:
a jót, a rosszat, a harcra szólítót, az elkeserítőt, a boldogítót,
az édes élet egész teljességét.