üres papírlapok

reggelente a napok. aztán teleírjuk őket.
az én kézírásom - sem konkrét, sem átvitt értelemben véve - nem túl szép.
a sorok mindig kicsit hullámoznak. a betűim nem precízek, megmaradtak az évek folyamán amolyan gyerekesnek. s én egészen őszinte csodálattal figyelem, ahogy a kollégáim például vonalzót tesznek a papírra, úgy írnak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen.
s itt vannak még az üres sorok. ezek is részei a történetnek, ahogy a hiány az egésznek, s a csönd is  a zenének. a sorok közt is lehet olvasni néha szépet.

szeretem, ahogy a legzsúfoltabb napot is megszakítják rövid várakozások, kis ajándék idők, megannyi miniatür sabbath a hét kellős közepén. néha csak annyi, míg felfő a teavíz, míg kikanyarog a következő halom bérelszámolás a nyomtatóból, míg várok a gyerekekre, s esténként végül a pillanat, mikor utoljára hajtogatom össze a konyharuhát, majd megállok kicsit, nekidőlve a mosogatónak.
otthon teremtődik bárhol, hol adott néhány szabad perc, egy könyv, vagy papír és toll, s mindehhez a magammal hordott termosz forró tea.
újabban teástasakot, bolti számlát, csipp-csupp, papírkukából kihalászott gyűrött cetlit gyűjtök.
nekem nem szemét. szépnek látom őket, beleillenek a történetbe.
kósza gondolatokat, verset, imát firkálok rájuk, vagy rajzokat.
aztán összehajtom, s elrejtem őket a remény réseibe, valahogy úgy, mint mikor kis növényeket dugdostam - sziklakertet létrehozandó - az udvar végében rogyadozó kőfalba.

időnként úgy érzem, meghaladja minden erőmet, még ha csak a élethez szükséges legalapvetőbb feladatokat is próbálom meg tisztességgel ellátni.
máskor pedig, ha megállok s kicsit csendben vagyok, hallani vélem, ahogy a múlandóság falain hajszálrepedést üt itt-ott az örökkévalóság.

moziba indul a család.

egyszer volt, hol nem volt, múlt szombaton történt.
a Bob, der Streuner-t (Bob, az utcamacska) terveztük megnézni, mert csak. olvastuk a könyvet. és szeretjük a macskákat.
épp induláskor ért haza az ügyeletből a ház ura, hát jött ő is. ami azért jó, mert csak. és mert késésben voltunk, s odaérve legalább elküldhettük őt megvenni a jegyeket, míg mi, a három lány és jómagam, elmentünk kissé felfrissíteni magunkat.
ő szépen el is mondta, hány felnőtt- és hány gyerekjegyet kér, majd a következőképpen zajlott a társalgás:

...csend...
- elnézést, uram, de mégis melyik előadásra kéri a jegyeket?
- öööö, hűha...nem tudom...megvan...azt hiszem, Bobnak hívják a főszereplőt...azt hiszem, az valami kutyaféle...
- hát Bob tényleg van, csak hogy az egy macska!

de akkor már meg is érkeztünk mi, a három lány és jómagam, frissen, illatosan és lobogó hajjal, s a kedves pénztárosfiú nem is kérdezett már többet semmit.

#valentin

egyszer volt, hol nem volt.
volt egyszer, hogy elfogott hirtelen a sírás, s oly keservesen kezdtem el zokogni, mintha soha többé nem tudnám abbahagyni. mint ahogy csak a gyerekek tudnak még rajtam kívül.
s akkor ő nem azt kezdte el feszegetni, hogy de mégis miért.
amúgy sem tudtam volna megmondani. azért.
csak ült egy ideig mellettem, simogatva tanácstalanul a fejem, majd - jobb ötlet híján - felpattant, és ragaszkodott hozzá, hogy azonnal vegyek be egyet-egyet az összes vitamin fajtából, amit csak fel tudott kutatni itthon.

csak fekszem

itt, a szőnyeg egyetlen napsütötte részén, összegömbölyödve, mint egy nagy macska, kicsit mindig odébb húzódva, ahogy - míg estébe hajlik lassan a délután - körbevándorol a fény a szobán.
szeretnék jót, szépet, mosolyt és emléket halomba gyűjteni.
a napfényt szeretném, mint valami befőttet, üvegbe eltenni.
a túlórával, utazással, kapkodva elvégzett házimunkával zsúfolt napok mélypontjain csak úgy elővenném. csak úgy nézegetném.
a lehetetlenre vágyom megint.
küszködöm lélekszakadva az élettel, s még mindig nem bízom teljesen abban, hogy lesz fény, mosoly, kenyér, szépség, vers és erő holnap is.
olyan minden új nap, mint egy teljes élet, egy komplett utazás.
ahogy élem a napom, úgy élem az életem.
reggel elindulok, este megérkezem, s útközben valahol általában eldöntöm, ma is reményről fog szólni a történet, az én történetem.
nem vagyok - túlzottan - naiv.
nem hiszek már tündérmesékben.
de abban igen - s ez valami óriási megértésre, alázatra késztet minden iránt, mit nem értek - hogy én itt nem láthatok mindent, nem tudhatok mindent.
s hogy van egy másik nézőpont, meghökkentő perspektíva, mi szerint a boldogok pont azok, kiket én magamtól nem tartanék annak.
sőt. az is meglehet, én magam is az vagyok, anélkül, hogy különösképpen tudnék róla.
boldog, amikor kifosztottnak érzem magam, amikor fáj a szívem, amikor lemondok a bosszúról.
boldog, amikor sírok, s akkor is, mikor szomjazom azt, ami e földön lehetetlen.

talán marad mindig, minden a régiben.
talán nem változik meg úgysem, soha, semmi sem.
vagy talán mégis: én magam. ez az egyetlen, ami hatalmamban van. s míg ez lehetséges, addig itt még elég sok dolgom van.

tündöklő szép, átformált, bátor lélekkel szeretnék megérkezni egyszer oda, hol minden utazás legvégén látni majd a táblát, hogy végállomás.
 

a reményről

agyonütöttem. kerülöm, tagadom, felejtem.
kövekkel még jól be is temetem.
de mert élő volt, tiszta és kedves,
mint visszafojtott sírás, egyszer majd felenged.
mielőtt elmegyünk, egyszer még felragyog,
s valahol valaki halkan felzokog.

-----------

tetszik még a hangzása is. 
oly szép, mint a harmatcsepp.
s olyan tünékeny is.

------------

nem ismerek senki mást,
ki ily elszántan tudna remélni.
nem engeded el aláhulló kezem.
eljöttél a legvégső határig,
ahonnan már csak egyetlen lépés
a találkozás.
mióta itt vagy a borban, kenyérben,
azóta semmi sem jelentéktelen.
azóta senki sem teljesen
reménytelen.