itt, a szőnyeg egyetlen napsütötte részén, összegömbölyödve, mint egy nagy macska, kicsit mindig odébb húzódva, ahogy - míg estébe hajlik lassan a délután - körbevándorol a fény a szobán.
szeretnék jót, szépet, mosolyt és emléket halomba gyűjteni.
a napfényt szeretném, mint valami befőttet, üvegbe eltenni.
a túlórával, utazással, kapkodva elvégzett házimunkával zsúfolt napok mélypontjain csak úgy elővenném. csak úgy nézegetném.
a lehetetlenre vágyom megint.
küszködöm lélekszakadva az élettel, s még mindig nem bízom teljesen abban, hogy lesz fény, mosoly, kenyér, szépség, vers és erő holnap is.
olyan minden új nap, mint egy teljes élet, egy komplett utazás.
ahogy élem a napom, úgy élem az életem.
reggel elindulok, este megérkezem, s útközben valahol általában eldöntöm, ma is reményről fog szólni a történet, az én történetem.
nem vagyok - túlzottan - naiv.
nem hiszek már tündérmesékben.
de abban igen - s ez valami óriási megértésre, alázatra késztet minden iránt, mit nem értek - hogy én itt nem láthatok mindent, nem tudhatok mindent.
s hogy van egy másik nézőpont, meghökkentő perspektíva, mi szerint a boldogok pont azok, kiket én magamtól nem tartanék annak.
sőt. az is meglehet, én magam is az vagyok, anélkül, hogy különösképpen tudnék róla.
boldog, amikor kifosztottnak érzem magam, amikor fáj a szívem, amikor lemondok a bosszúról.
boldog, amikor sírok, s akkor is, mikor szomjazom azt, ami e földön lehetetlen.
talán marad mindig, minden a régiben.
talán nem változik meg úgysem, soha, semmi sem.
vagy talán mégis: én magam. ez az egyetlen, ami hatalmamban van. s míg ez lehetséges, addig itt még elég sok dolgom van.
tündöklő szép, átformált, bátor lélekkel szeretnék megérkezni egyszer oda, hol minden utazás legvégén látni majd a táblát, hogy végállomás.
