az én kézírásom - sem konkrét, sem átvitt értelemben véve - nem túl szép.
a sorok mindig kicsit hullámoznak. a betűim nem precízek, megmaradtak az évek folyamán amolyan gyerekesnek. s én egészen őszinte csodálattal figyelem, ahogy a kollégáim például vonalzót tesznek a papírra, úgy írnak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen.
s itt vannak még az üres sorok. ezek is részei a történetnek, ahogy a hiány az egésznek, s a csönd is a zenének. a sorok közt is lehet olvasni néha szépet.
szeretem, ahogy a legzsúfoltabb napot is megszakítják rövid várakozások, kis ajándék idők, megannyi miniatür sabbath a hét kellős közepén. néha csak annyi, míg felfő a teavíz, míg kikanyarog a következő halom bérelszámolás a nyomtatóból, míg várok a gyerekekre, s esténként végül a pillanat, mikor utoljára hajtogatom össze a konyharuhát, majd megállok kicsit, nekidőlve a mosogatónak.
otthon teremtődik bárhol, hol adott néhány szabad perc, egy könyv, vagy papír és toll, s mindehhez a magammal hordott termosz forró tea.
újabban teástasakot, bolti számlát, csipp-csupp, papírkukából kihalászott gyűrött cetlit gyűjtök.
nekem nem szemét. szépnek látom őket, beleillenek a történetbe.
kósza gondolatokat, verset, imát firkálok rájuk, vagy rajzokat.
aztán összehajtom, s elrejtem őket a remény réseibe, valahogy úgy, mint mikor kis növényeket dugdostam - sziklakertet létrehozandó - az udvar végében rogyadozó kőfalba.
időnként úgy érzem, meghaladja minden erőmet, még ha csak a élethez szükséges legalapvetőbb feladatokat is próbálom meg tisztességgel ellátni.
máskor pedig, ha megállok s kicsit csendben vagyok, hallani vélem, ahogy a múlandóság falain hajszálrepedést üt itt-ott az örökkévalóság.
