Az örökség.

Apai nagyapámat nem ismertem, mert már három évvel születésem előtt meghalt.
Aput szoktam kérdezgetni, mikor eljön hozzánk, mégis milyen ember volt.

Tata olyan ember volt, aki egész nap az asztalosműhelyében dolgozott, hogy kilenc gyermekének meglegyen a mindennapi kenyere. Guzsalyokat készített. Soha nem veszítette el a türelmét. Nem bánta a gyermekzsivajt. Bármennyi dolga volt, megköszörűlte a falusi asszonyok kését, majd ha kérdezték, mennyibe kerül, csak legyintett egyet.
Apu azt a hat évet, amit mellette tölthetett a műhelyben - legalábbis így mesélte nekem, mikor néhány éve is eljött segíteni felújítani a fürdőszobát - élete legboldogabb éveiként tartja számon. A többi is nagyon szép volt, mondja, de azok az évek mégis a legszebbek.
Mélységes hite volt. Szeretett olvasni. S mivel máskor nem is ért volna rá, evés közben olvasott.
A második világháborúban orosz hadifogságba került, négy év után tudott hazajönni. Két társa utólag mesélte, hogy ő volt az, aki tartotta bennük a lelket, bíztatta őket, bátorította, hogy ne adják fel, mert haza fognak jutni.
Ha beteg volt, nem panaszkodott. Így volt ez az utolsó betegségénél is, nem akarta, hogy szóljanak a messze lakó gyermekeinek, nem akarta, hogy megijedjenek, alapvetően optimista és reményteli ember lévén azt hitte, úgyis meg fog gyógyulni. Tata is ember volt, milyen kár, hogy néha ő is tévedett.

Úgy sajnálom, hogy nem ismertem. Sajnálom, hogy ő sem ismerhetett engem.
De örökségét - s itt nem csak arra gondolok, hogy én is ellenállhatatlan vágyat érzek az evés közbeni olvasásra - mégis őrzöm. Saját, mondatok csiszolgatásával foglalkozó műhelyemben róla írni igazi megtiszteltetés. Amúgy nem hiszem, hogy valaha is megfordult a fejében, vajon mit fog gondolni róla az utókor. Ő csak élt, tett-vett a műhelyében, s igaz emberként viselkedett akkor is, ha nem látta senki más, csak az a hallgatag kisfiú, aki később az én apukám lett.

A kert.

A kert reggelenként már fél hét körül megnyitja mostanában láthatatlan kapuit, s még munkába indulás előtt vendégül lát.
Eláraszt illattal, felüdít harmattal, s megszűri, majd átereszti a fenyőfa ágai között a reggeli napfényt.
A kis kőfal, mire vadszőlőt futtattam, s még futórózsával is próbálkozom immár harmadik éve, omladozik. A gyönyörű fenyőfa hátralevő néhány napja - egy föld alatt futó vízvezeték esedékes felújítása miatt - éppen megszámláltatik.
Nézem ezt a szép világot közvetlenül körülöttem, minek teremtésében én is munkatárs lehetek. Teszek-veszek, virágot ültetek. Az eszem tudja, hogy múlandó, a szívem is tudja, hogy múlandó, nem fájdulna bele különben minden kis veszteségbe. Kit érdekel, ha meghal egy virág, egy fa? Engem érdekel.
Közben a kert csak úgy van, hálásan minden ügyetlen, szeretettel teljes törődésért.
Virághagymákkal teleültetett földje nem más számomra, mint a remény tündöklő követe.
Annyi mindent ad: beszédtémát, munkát, palántát, s utánozhatatlan hangját a szomjúságnak, ahogy az esti öntözésnél beissza a vizet kannám alatt a föld. 
Szépségét úgy őrzöm meg, hogy írok róla, s úgy, ahogy bármi mást is, minek értékét ezen a világon megfizetni nem lehet.
Mennyibe kerül a mosoly, a jó szó, a vers, a szeretet?
Mindent, mi megfizethetetlen, megőrizni csak szétosztogatással lehet.

Minden

október huszadikán - egy titkos, általam meghonosított és csakis rám vonatkozó évfordulós hagyomány keretében - a főnököm asztalára teszek egy csokoládét egyetlen mondat kíséretében: Danke für die Arbeit. Köszönöm a munkát.
És gyűjtöm a bátorságot, hogy írjak néhány köszönő sort annak a nem túl ismert német költőnek, kinek vékony verseskötetét mindennapi kenyérként hordtam a táskámban a múlt év egész hosszú, keserves nyarán át, s minden szabad percemben csak olvastam és olvastam.
De írnék legalább egy képeslapot az összes többi kedvenc könyvem írójának is. Megköszönnék szavakat, egy-egy gondolatot, mondatokat, amelyek éltetnek s miket mindig kiírok magamnak az aktuális, barna bőrkötésű naplómba.
Megköszönném Polcz Alaine-nek, ha még lehetne, szakácskönyvében azt az ötletét, hogy a krumplilevest kedvvel kell fűszerezni. Tényleg finomabbak így a leveseim!
És megköszönném a kedvenc szoknyáim, blúzaim tervezőjének, hogy olyan ruhadarabokat gondolt ki, melyekben otthon érzem magam, és szépnek.
A szemben lakó szomszédnak, hogy mindig dúdolgatva, jókedvűen jár-kel a világban.
Annak a néhány blog írójának, akiket olvasok, s akik még nem adták fel az írást, hogy követik a szívüket, s taps nélkül is teszik a dolgukat.
A macskámnak, hogy létezik, s hogy olyan kis fehér, puha és vicces.

Amúgy nem vagyok egy hálátlan személy, tényleg nem. Reggelente első dolgom, hogy megköszönjem Istennek az új napot, az életet, és mindent, amit ad vagy elvesz. Általában észreveszem és hálás is vagyok minden apróságért, amit a mindennapi életben bárkitől is kapok.
De néha eszembe jut, de jó lenne csak úgy, mindenki másnak is, aki - bár talán nem is tud róla, de - valamilyen módon széppé teszi az életem, váratlanul, szokatlanul és meglepően egyszerűen csak annyit mondani, hogy:  
köszönöm.

Néha

mintha magától és akarattal, csak úgy, messzire elkerülne az öröm. Bármennyire is igyekszem, elmegy mellettem, cserben hagy. Hogy aztán ne legyen kedvem felkelni, reggelit készíteni, munkába menni, hazajönni, főzni, virágot ültetni, olvasni, írni, imádkozni, sétálni, lenni.
De azért csak felkelek persze, reggelit készítek, munkába megyek, hazajövök, főzök, virágot ültetek, olvasok, írok, imádkozok, sétálok, vagyok.
Minden dolgos, ég felé kitárt kéz jelzőfény. Minden öröm után vágyódó szív leszállópálya.
S én igazából, és egészen hétköznapi, kézzelfogható módon csak annyit szeretnék, hogy találtassak valamiképpen méltónak.
Legyek elérhető.
Találjon írás közben, ha mégiscsak erre jár hozzá az ihlet.
Találjon munka közben, ha ideér hozzá a kedv.
S találtassak az élet kellős közepén, ne valahol szomorúan félreállva, ha megérkezik - mert megérkezik! - hozzá a mindent szépséggel, fénnyel bevonó öröm. 

Meggyötörten is gyönyörű.

Gyűrött ma reggel rajtam a ruha, s gyűrött ma reggel rajtam a bőr, s míg simítanám kifelé magamból a kialvatlanságot, gyűrötten kanyarog a kávéillat is a konyhában.
Boldog vagyok, nem is értem, hogyan, mitől és miért, gondolom, semmi más nem tudná egyben tartani a folyton csak szétesni akaró világot.
De ha mégsem tartaná egyben, a nárciszok akkor is szépek lennének a reggeli fényben. Napsugár csillanna meg a hajamon, s megsimogatnám még utoljára az álmos macskát a lábtörlőn. Gofrit sütnék reggelire akkor is, mint mindig így szombatonként.
S utána, ha már mindenáron szeretné, csak utána hagynám, essen hát szét a világ.
A darabjaiból úgyis építek aztán másikat.