Aput szoktam kérdezgetni, mikor eljön hozzánk, mégis milyen ember volt.
Tata olyan ember volt, aki egész nap az asztalosműhelyében dolgozott, hogy kilenc gyermekének meglegyen a mindennapi kenyere. Guzsalyokat készített. Soha nem veszítette el a türelmét. Nem bánta a gyermekzsivajt. Bármennyi dolga volt, megköszörűlte a falusi asszonyok kését, majd ha kérdezték, mennyibe kerül, csak legyintett egyet.
Apu azt a hat évet, amit mellette tölthetett a műhelyben - legalábbis így mesélte nekem, mikor néhány éve is eljött segíteni felújítani a fürdőszobát - élete legboldogabb éveiként tartja számon. A többi is nagyon szép volt, mondja, de azok az évek mégis a legszebbek.
Mélységes hite volt. Szeretett olvasni. S mivel máskor nem is ért volna rá, evés közben olvasott.
A második világháborúban orosz hadifogságba került, négy év után tudott hazajönni. Két társa utólag mesélte, hogy ő volt az, aki tartotta bennük a lelket, bíztatta őket, bátorította, hogy ne adják fel, mert haza fognak jutni.
Ha beteg volt, nem panaszkodott. Így volt ez az utolsó betegségénél is, nem akarta, hogy szóljanak a messze lakó gyermekeinek, nem akarta, hogy megijedjenek, alapvetően optimista és reményteli ember lévén azt hitte, úgyis meg fog gyógyulni. Tata is ember volt, milyen kár, hogy néha ő is tévedett.
Úgy sajnálom, hogy nem ismertem. Sajnálom, hogy ő sem ismerhetett engem.
De örökségét - s itt nem csak arra gondolok, hogy én is ellenállhatatlan vágyat érzek az evés közbeni olvasásra - mégis őrzöm. Saját, mondatok csiszolgatásával foglalkozó műhelyemben róla írni igazi megtiszteltetés. Amúgy nem hiszem, hogy valaha is megfordult a fejében, vajon mit fog gondolni róla az utókor. Ő csak élt, tett-vett a műhelyében, s igaz emberként viselkedett akkor is, ha nem látta senki más, csak az a hallgatag kisfiú, aki később az én apukám lett.
7 comments:
Milyen szerencsés ember vagy, hogy ilyen örökséget hordozhatsz. Milyen szerencsések az ősök, akik ilyen örökösök kezébe tehetik le a javaikat.
Sosem fogom tudni megfejteni ésszel, miért van, hogy így kell lennie, s bár hosszú ideig szerettem volna reagálni, miközben nem lehetett, de mindvégig örültem, hogy nem rontom szavammal a szépen fűzött gondolatot, most, amikor megpillantottam az asztalt és a két padot, amilyen nekünk is van, éppen -éppen olyan, s ami az édesapámtól kapott örökség, arra kell gondolnom, milyen csodálatos, hogy megírhatom, találtam még egy kapaszkodót....Ó, nem ilyen bonyolult, mint ahogy írom, de a gondolatokon túl mindig nagyon örülök, amikor a megfoghatatlan távolságban, ismeretlenségben a hasonlóság példáit megtalálom.
Mindig meglepsz :).
Tudod, Márta, az evés közbeni olvasásnál is erősebben él benned egy másik örökség - én innen úgy látom - hogy az írásaiddal te is bátorítasz másokat, tartod bennük a lelket, hogy ne adják fel.Akkor már értem, hogyan fakadhat ez belőled ennyire egyértelmű hivatásként, ennyire kitartóan: mert amit kaptál, azt adod tovább. És ez gyönyörű!
Olyan jó a bizonyosság: a széplelkű varázserő is örökölhető!
mennyire szép,
és igen, ismerős jellemvonás : "ő volt az, aki tartotta bennük a lelket, biztatta őket, bátorította, hogy ne adják fel..." amit te is oly magától értetődő módon , szerényen, de kitartóan teszel.
és bármennyi dolgod is van, megteszed,
és ha kérdeznénk, mennyibe kerül, csak legyintenél kedvesen
♥
Nagyon köszönöm nektek...
S még annyit(mert az előttem szólók szavait másként megírni minek is):micsoda "műhelyed" van :)!
Post a Comment