Minden

október huszadikán - egy titkos, általam meghonosított és csakis rám vonatkozó évfordulós hagyomány keretében - a főnököm asztalára teszek egy csokoládét egyetlen mondat kíséretében: Danke für die Arbeit. Köszönöm a munkát.
És gyűjtöm a bátorságot, hogy írjak néhány köszönő sort annak a nem túl ismert német költőnek, kinek vékony verseskötetét mindennapi kenyérként hordtam a táskámban a múlt év egész hosszú, keserves nyarán át, s minden szabad percemben csak olvastam és olvastam.
De írnék legalább egy képeslapot az összes többi kedvenc könyvem írójának is. Megköszönnék szavakat, egy-egy gondolatot, mondatokat, amelyek éltetnek s miket mindig kiírok magamnak az aktuális, barna bőrkötésű naplómba.
Megköszönném Polcz Alaine-nek, ha még lehetne, szakácskönyvében azt az ötletét, hogy a krumplilevest kedvvel kell fűszerezni. Tényleg finomabbak így a leveseim!
És megköszönném a kedvenc szoknyáim, blúzaim tervezőjének, hogy olyan ruhadarabokat gondolt ki, melyekben otthon érzem magam, és szépnek.
A szemben lakó szomszédnak, hogy mindig dúdolgatva, jókedvűen jár-kel a világban.
Annak a néhány blog írójának, akiket olvasok, s akik még nem adták fel az írást, hogy követik a szívüket, s taps nélkül is teszik a dolgukat.
A macskámnak, hogy létezik, s hogy olyan kis fehér, puha és vicces.

Amúgy nem vagyok egy hálátlan személy, tényleg nem. Reggelente első dolgom, hogy megköszönjem Istennek az új napot, az életet, és mindent, amit ad vagy elvesz. Általában észreveszem és hálás is vagyok minden apróságért, amit a mindennapi életben bárkitől is kapok.
De néha eszembe jut, de jó lenne csak úgy, mindenki másnak is, aki - bár talán nem is tud róla, de - valamilyen módon széppé teszi az életem, váratlanul, szokatlanul és meglepően egyszerűen csak annyit mondani, hogy:  
köszönöm.