Szösszenetek

Mivel már nem először fordul elő, hogy túl hangosan hallgatván a zenét - fülhallgatóval - a telefonomról egyszerűen nem hallom meg, mikor valaki belép a konyhába vagy ahol vagyok, kaptam egy bluetooth-box-ot, én sem tudtam eddig, mi ez, lényeg, hogy kivehetem végre a fülhallgatót és egy hordozható erősítő segítségével jó minőségben hallgathatom a zenémet akárhol. Gyorsan ki is próbáltam, betettem egy kis U2-t, egy kis Michael Patrick Kelly-t, egy kis The head and the heart-ot, egy kis Skillet-et, Jonas Myrin-t, s ahogy tettem-vettem, mosogattam nagy boldogan tovább, egyszer csak azt mondja valamelyik kisasszony: Anya, te vagányabb vagy, mint mi valamennyien itt együttvéve.

A kenyérszaporítás újabb csodáját élhettem át - schon wieder! - mikor valamelyik este öt tojásból, egy fél paprikából, hozzá egy negyed salátából és öt centiméter átmérőjű téglalapnak megfelelő feta sajtból annyi rántottát tudtam sütni, hogy abból öt ember jól is lakott és még valamennyi maradékot is félretehettem. Egyrészt a csoda az csoda, misztérium, nem kell feszegetni, sem magyarázni, másrészt elő lehet készíteni az útját jókedvvel, szép tálalással, szolgálatkészséggel, egyszerűen csak azzal, hogy szívesen teszed a dolgod. Valamelyik kisasszony meg is jegyezte: Anya, belőled nagyon jó nagymama lesz majd egyszer. És anyának? Milyen vagyok anyának? - érdeklődtem kíváncsian, hátha végre megtudom. De csak annyit mondott: Azt még alaposan végiggondoljuk és majd eldöntjük.

Ha lehetne választani, sokszor leginkább tó szeretnék lenni. Tiszta vizű, békés, akármilyen kicsi tónak lenni lenne jó valahol a világnak a végén vagy egy kerek erdőnek a szélén vagy egy zajos városnak a közepén, mindegy, csak ott legyen, ha valakinek valahol épp szüksége lenne rá, hogy leüljön néhány percre megpihenni egy tónak a partján.
Alfred Sisley-ről azt hallottam, s a képein láttam is, hogy nagyon szeretett vizet festeni, s mindegyik festményét úgy kezdte, hogy először megfestette az eget, majd utána minden mást.
Neki ez csak egy festési technika volt. Számomra pedig egy olyan mondat, amitől már ott a múzeumban megállítottam az audioguide-ot és feljegyeztem magamnak egy fecnire, mint életet adó, a mindennapokban egyszerűen csak élni segítő gondolatot.

Merthogy tényleg tó szeretnék lenni leginkább. Tiszta vizű, békés, akármilyen kicsi tónak lenni lenne jó, felettem ott ragyogna, mintha egy impresszionista festményen, mindig az Ég, s ha zavarossá válna a vizem, csak felnéznék rá. Addig mind nézném, míg lassan letisztulnék, míg lassan visszatükrözném az egyetlen szépet, biztosat, méltót, amit visszatükrözni érdemes.

Otthon.

Hogy annyi helyen laktam már életem során, abban az a jó, hogy nincs honvágyam.
Hogy annyi helyen laktam már életem során, abban az a rossz, hogy nincs honvágyam.
Az otthon mindig ott van, ahol éppen vagyok. Otthon érzem magam, ha magamban vagyok, otthon a zsúfolt városi tömegben, otthon az erdőkben s a hegyeken, melyek tetejére templomot építettek.
Otthon vagyok minden vidéken, melyekre gondolva a keserű számban édessé ízesül.
Otthon vagyok itt legbelül.
Szeretek utazni. Ilyenkor főleg az egyszerű szállások kicsi, egyszerű konyháiban érzem jól magam. Körülnézek, s könnyen el tudom képzelni, milyen lenne ott berendezkedni, valaki kedvessel ott egy csésze kávét reggel meginni. Mindig kíváncsi vagyok, milyenek máshol az emberek, a kertek, a növények, milyen a tenger, a forróság, s még arra is, milyen egy társasház balkonjáról hallgatva reggel egy igazi olasz veszekedés. Útinaplót is mindig írok, de ezek inkább csak nekem érdekesek. Képeslapokat, múzeumi belépõket, városi parkban gyűjtött virágmagvakat, ötleteket, a telefonomon fotókat, utcazene részleteket szoktam hazahozni.
És szeretek hazajönni. Legyen akár éjfélkor az érkezés, még megnézem sötétben is, hány új virág nyílt a rózsabokron, átnézem a postát, teát főzök. Érdemes csak azért elmenni, hogy legyen hova visszajönni, otthon érezni magam azonnal itthon, otthon mindig ott, ahol éppen vagyok.

Nincs itthon semmi

ennivaló, közölte velem kritikus pillantással a hűtőszekrény tartalmát ki tudja már hányadjára átvizsgáló kisasszony, s nekem, szegény fejemnek, épp hogy csak belépvén a házba egy hosszú munkanap után, mint mikor az utolsó csepp után egyszer csak túlcsordul a pohár, ott és akkor tört össze végérvényesen a nap. Amolyan méltósággal, emelt fejjel fürdőszobába vonulósan, majd ott hangtalanul sírósan tört össze.
Aztán úgy döntöttem, ha már kritika, akkor én azt megszívlelem. Kinyitva a hűtőszekrényt első pillantásra nekem is úgy tűnt, hogy valóban, nincs túl sok minden benne, de egy kis rendet rakva a polcokon találtam: tojást, tejszínt, salátát, répát, uborkát, egy paradicsomot, petrezselymet, néhány körtét, sajtot. És a kamrában krumplit, lisztet, cukrot.
S még azt is eldöntöttem, hogy maximumra tekerem fülemben a rockzenét, s megszívlelem kedvenc énekesem, Bono szavait is. Grace makes beauty out of ugly things...A kegyelem mindenben talált valami jót. A kegyelem a csúnya dolgokból is kihoz valami szépet.
Mert a kegyelem soha nem valami távoli, homályos fogalom. Ott van ő minden házimunkában, lusta tinédzserben, a körtés pite receptjében, a majdnem üres hűtőszekrényben, s ott minden egyszerű dalszövegben és versben, amik segítenek élni. Úgy gondolom, egészen otthonosan érzi magát a konyhámban is, itt, ahol életem legfontosabb eseményei zajlanak. S érjek én el bármit ebben az életben, a legjobban még mindig akkor szoktam örülni, ha a semmiből is tudok valami finomat főzni, s ha a konyhaasztal körül lassan ragyogóvá válnak a mindennapok küzdelmeibe folyton belefásulni akaró szívek.

Az angyal.

Útközben valahol, az idők folyamán, hozzánk szegődött egy fekete kiskutya. Jön-megy, bosszantja szegény Micit, játszik a gyerekekkel. Van rendes gazdája is, de időről-időre odaszegődik másokhoz is, például hozzánk.
Én nem barátkoztam vele, direkt nem, már csak Mici iránti szolidarításból sem.
Aztán egyszer csak utánam eredt, mikor sétálni indultam. Nehéz volt a szívem éppen, nagyon nehéz. Igazából jó lett volna egyszerűen csak világgá menni.
S akkor csendben utánam jött. Hiába küldtem el, nem tágított mellőlem. Hiába nem vettem figyelembe, akkor sem tágított mellőlem. Ha megálltam, megállt ő is, ha leültem egy padra, leült ő is, s mikor visszafordultam, visszajött velem ő is.
Azóta gyakran sétálunk együtt, egy bozontos, kicsi fekete kutya és én.
Néha megállok, gyanakodva végigmérem, s titokban arra gondolok: csak úgy tesz, mintha kutya lenne.
Igazából sokkal inkább valami angyalféle.