Eső.

Napok óta csak esik és esik. Úgy ereszkedik le a pára a völgyre, mint a szomorúságnak valami kimondhatatlan köpenye, hordozom a vállamon én is egész álló nap. Az iroda nyitott ablakán át hallani a vizes aszfaltról ahogyan felcsapódnak a cseppek mikor csikorogva továbbindulnak az autók, ha zöldre vált a lámpa. Késő délután, miután egész nap szinte félálomban végeztem el az összes tennivalót, több-kevesebb sikerrel evickélve ide-oda a klaviatúra, a kormány, a mosogatókagyló s a tűzhely által kijelölt, személyesen rámszabott kies területen, hirtelen gondoltam egyet, felhúztam a futócipőmet, és nekiiramodtam. S csak futottam-futottam, mint valami főhősnő, az erdei utakon, belelépve a tócsákba, odatartva arcomat a csendes, kitartó esőnek: tessék, itt vagyok! Íme, fájnak a lábaim, az izmaim, a mindenem, de míg bőrig ázok lassan, közben éber is leszek. Látok, hallok, érzek. Szeretek, remélek. Dobog a szívem. Élek.

Teljes szívvel.

Megbecsülni azt, ami van, azt is, ami nem egész, mert kopott, mert törött, mert beteg, vagy a múlt emlékeitől túlzottan terhes, s nem működik igazán jól, megélni a napokat akkor is, ha csak olyanok, amilyenek: ilyesmikre vágyom, csak ennél sokkal-sokkal konkrétabban, kezdve attól a pillanattól, amikor reggel kinyitom a szemem és szemügyre veszem a fürdőszobai tükörben a párna arcomon hátrahagyott lenyomatát. Nekem kell a rendetlenség is a konyhapulton, utcánkban az épp feltört aszfalt, az újból javításra szoruló autóm, kellenek asztalomon a kinyomtatott hibák s hozzá a főnöki üzenetek - hát vagyok én ennyire fontos, hogy ennyi időt és nyomtatópatront szánjanak az okulásomra? -, kell az eső, s ahogy papucsban leszaladok a dombon a lányom elé, de az is kell, hogy ő inkább nem bújik be az esernyő alá, mert szeretne végre agyonázni, jó, nevetek, én is agyon akarok ázni, és szerintem is normálisak vagyunk. Megannyi említésre sem méltó apróságból áll össze egy-egy nap, annyit tehetek, hogy mégis megemlítem őket. Boldog élethez sok-sok boldog nap és perc és másodperc kellene, de ilyen meg egyszerűen nincs, vagy kevés van s az is elillan. Csak szív van, mely látja a lényeget, hiszi a szépet, hiszi akkor is, ha ő is tudja - mert nem annyira naiv, mint amennyire tűnik, szóval tudja - , hogy nincs, de mégis ott van, a saját szemében. Minden valamirevaló szép idézet tudja, hogy nem az a lényeg, hogy mit, hanem az, hogy hogyan. S hogy mit hogyan, ezt az egyet, ha semmi mást nem is, tényleg tudom: teljes szívvel.

Reggeli jegyzet.

Szeretek hűvös nyári hajnalon arra ébredni, hogy zuhog odakint az eső. Nyitott ablakon át hallgatni hosszasan beáramló hangját annak, ahogy a cseppek egymás után földet érnek. Arra gondolni, hogy gyermekkori emlékként talán ezt is magukkal viszik a tetőtérben lassan ébredező kisasszonyok, ezt, ahogy a cseppek dobolnak fejük felett átlósan az ablakokon. Az óra csörgéséig hátralevő kis időt ajándéknak tekintve lenyomom a gombot és felkelek. Egy csésze forró teával kiülök a balkonra esőt hallgatni. Csodálatos ez a hajnali várakozás. S ha már nem állíthatom meg itt és most az időt, mielőtt még végetér, kiteszek egy üres edényt - mintha csak saját, még így, egy átlagos, munkás hétfőn is csodára, ünnepre, áldásra váró lelkem metaforája lenne - a párkányra. Hadd teljen meg esővízzel. Jó lesz később megöntözni a virágokat vagy egyszerűen csak letenni a földre, legyen majd mit inniuk, ha megszomjaznak az udvarunkon időnként átvonuló cicák.

Hogy hogyan

találnak meg a könyvek, s hogy ők-e engem, vagy inkább én őket, hogy mit olvasok és hogyan - ha már így rákérdeztetek - őszintén szólva, nem is tudom. Addig is, míg eszembe nem jut valami, egyszerűen csak körbefotózom így épp csak hogy hazaérve, a közvetlen környezetemet. Például a táskámat. Például a konyhaablak párkányát. Mindenütt van néhány könyv. Itt tartom őket, hogy mindig kéznél legyenek. Nincs túl sok időm olvasni, de sok kicsi sokra megy, s kihasználom a csipp-csupp időket is, míg felfő (és kifut mellettem) a leves, vagy végigfuttatja a program a bérelszámolást.

Gyerekkoromban egyszerű volt. Gyakorlatilag mindent elolvastam, ami a kezembe került. Ez nem volt ugyan valami sok, de nem baj, mert ha a végére értem, kezdtem előlről, vagy csereberéltem másokkal. Örök fájdalmam s örök hiányom, hogy én nem tanulhattam irodalmat magyarul, csak néhány évig, csak az általános iskolában.
Aztán volt néhány nehéz évem, amikor ugyancsak egyszerű volt, mert tanultam, s a gyerekek is megszülettek, ezért szakkönyveken kívül - mikroökonómia! makroökonómia! - nem olvastam semmi mást, ezeket is jobbára csak éjjel. Egyszerű volt, mert túlélésre játszani nem könnyű, de legalább nem is túl bonyolult.
Aztán újból elkezdtem olvasni, s mivel a könnyed, szórakoztató könyvek nem érdekeltek, egyszerűen csak sorba vettem a klasszikus világirodalmat. Egyrészt sznobságból, gondolom én. Másrészt mert biztos akartam lenni benne, hogy tényleg értéket olvasok. Engem még németül is a könyvek tanítottak meg, ők voltak az én egyetlen drága barátaim egy számomra akkor még idegen és érthetetlen világban. Tolsztoj Háború és békéjét például gyakorlatilag szavanként szótáraztam ki magamnak, most már számomra is hihetetlennek tűnő akarattal és elszántsággal.

Mostanra rájöttem, nem kell annyira félni. Nem kell mindig mást megkérdezni, mielőtt nekifogok egy új könyvnek, s írhatnak jó könyvet olyan írók is, akik nem haltak már meg legalább vagy száz évvel ezelőtt. Rájöttem, mindenkitől lehet tanulni valamit, s nem baj, ha nekem nem tetszik az, ami másnak igen, s az sem, ha nekem pont az tetszik, ami másnak nem.
Néha felkelti a figyelmemet egyetlen mondat, s utánanézek, ki írta. S néha elolvasom az egész könyvét, majd, ha találok nála utalást egy másik íróra, annak a könyvét is elolvasom, s ha ő megemlít például egy zenészt, meghallgatom a zenét, s ha a zenész megemlít egy költőt, akkor annak is utánanézek, s mind így, mert ilyennek látom az életet, mint egy kastélyt, gyönyörű átjárással egyik szobából a másikba.

Nincs olyan könyvtár a közelben, ahol lenne számomra olvasnivaló, ezért interneten rendelem a könyveket, használtan. Néhány könyvre, mint Zsuzsa Bánk Schlafen werden wir später c. könyvére is, boltban találok rá. Lapozgatok, kockáztatok, megveszem csak azért, mert van rá pénzem s mert a főszereplőt úgy hívják, mint engem, mert magyar az író, de németül ír, ráadásul nem is akárhogyan, tehát szeretném megismerni a többi írását is.
Legutoljára egy meséskönyvet vettem magamnak. És Alice Walker verseskötetet. Azelőtt egy hosszú autóút alatt elolvastam, mert példaszerűnek tartom azt, ahogy él s mert szeretem, ahogy énekel, Patricia Kelly önéletrajzi könyvét. Azelőtt elolvastam két német teológus (Christina Brudereck, Jürgen Mette) közösen írt könyvét a reformációval - mert ez is nagyon érdekes épp most nekem - kapcsolatban.
Mindig érdekel az ember is, aki az írások mögött van. Nem kell ugyanolyan hite, meggyőződése legyen, mint nekem ahhoz, hogy tetsszen, vagy tanulni tudjak tőle, de fontos, hogy összhangban legyen a szó és az élet. Kíváncsi vagyok, készen arra, hogy megváltoztassam a véleményem, vagy legalább megismerjem a másét, ha már maradok a magaménál. Reménykedem, hogy nem válok útközben beképzeltté, s hogy lassan magamtól is felismerem, ha valami jó.

Belefirkálok a könyvekbe, színezek, aláhúzok, kiírok egy-egy szebb mondatot, gyönyörködök benne, boldog leszek tőle. Továbbajándékozom a könyveimet, vagy kölcsönadom és elfelejtem visszakérni. Közben egészen biztosan leutánzom a legújabb kedvenceket, s még csak észre sem veszem.
Így olvasok én, így írok, s ha tudtam valaha is adni valami keveset ezen a téren, az egészen biztosan nem tőlem van, s még azt sem tudom pontosan, ki(k)nek köszönjem meg.
Csak azt tudom, semmink sincs itt, amit ne kaptunk volna, s még azt is, csak az marad meg, amit továbbadunk.

Összetett.

Időnként azzal játszom, hogy míg egyrészt egészen hosszú számolásokat végzek egy kisváros apró irodájában valahol a világ legvégén, másrészt a háttérben szavakat gondolok ki. Egyszerűen csak szavakat, de a lehető legszebbeket, amik csak léteznek.
Családanya, vadvirág, macskabarát, csodaszép, zongorajáték, vacsorameghívás, adókedvezmény.
Esthajnalcsillag, szójáték, könyvmoly, jégtörő, csillaghullás, cseresznyevirágzás, felhőszakadás.
Csodavárás, csodabogár, házisárkány, konyhatündér, bőgőmasina, jószívű, jókedvű, jóérzésű, csokoládémáz, habcsók.
Időnként nem futja semmi többre.
Nincs egész történet, nincs se eleje, se vége, csak egy-egy hozzám illő szó van, megannyi külön és összetett világ, megannyi szó és kincs, tehát szókincs, ami az enyém, egyetlen mesebeli gazdagságom.
Időnként szavakat gondolok ki, összeteszem őket, vagy szétszedem, magamhoz illesztem, teszem-veszem, s a legvégén egyetlen pazarló mozdulattal mindet, szóról-szóra egyszerűen csak szélnek eresztem.