Wednesday, July 26, 2017

Eső.


Napok óta csak esik és esik. Úgy ereszkedik le a pára a völgyre, mint a szomorúságnak valami kimondhatatlan köpenye, hordozom a vállamon én is egész álló nap. Az iroda nyitott ablakán át hallani a vizes aszfaltról ahogyan felcsapódnak a cseppek mikor csikorogva továbbindulnak az autók, ha zöldre vált a lámpa. Késő délután, miután egész nap szinte félálomban végeztem el az összes tennivalót, több-kevesebb sikerrel evickélve ide-oda a klaviatúra, a kormány, a mosogatókagyló s a tűzhely által kijelölt, személyesen rámszabott kies területen, hirtelen gondoltam egyet, felhúztam a futócipőmet, és nekiiramodtam. S csak futottam-futottam, mint valami főhősnő, az erdei utakon, belelépve a tócsákba, odatartva arcomat a csendes, kitartó esőnek: tessék, itt vagyok! Íme, fájnak a lábaim, az izmaim, a mindenem, de míg bőrig ázok lassan, közben éber is leszek. Látok, hallok, érzek. Szeretek, remélek. Dobog a szívem. Élek.

3 comments:

Piroska said...

Ezt is olyan szépen le tudod írni, hogy az embernek kedve támad esőben szaladni egyet és mindent...mindent hagyni, feledni egy kis időre...

Köszönöm, Márta!

Kelemen Éva said...

Piroska elkapta a lényeget.

Amit még hozzáteszek: Benned úgyis, csakazértis kisüt a Nap ott legbelül.

Lányom holnap repül vissza a családjával Berlinbe, és már előre fél a napok óta - neten - látott esőtől.
A magyar lélek valahogy mindig is szomjazza a napfényt.

L. M. Zsuzsi said...

Gyönyörű ez a fotó!!