Teljes szívvel.

Megbecsülni azt, ami van, azt is, ami nem egész, mert kopott, mert törött, mert beteg, vagy a múlt emlékeitől túlzottan terhes, s nem működik igazán jól, megélni a napokat akkor is, ha csak olyanok, amilyenek: ilyesmikre vágyom, csak ennél sokkal-sokkal konkrétabban, kezdve attól a pillanattól, amikor reggel kinyitom a szemem és szemügyre veszem a fürdőszobai tükörben a párna arcomon hátrahagyott lenyomatát. Nekem kell a rendetlenség is a konyhapulton, utcánkban az épp feltört aszfalt, az újból javításra szoruló autóm, kellenek asztalomon a kinyomtatott hibák s hozzá a főnöki üzenetek - hát vagyok én ennyire fontos, hogy ennyi időt és nyomtatópatront szánjanak az okulásomra? -, kell az eső, s ahogy papucsban leszaladok a dombon a lányom elé, de az is kell, hogy ő inkább nem bújik be az esernyő alá, mert szeretne végre agyonázni, jó, nevetek, én is agyon akarok ázni, és szerintem is normálisak vagyunk. Megannyi említésre sem méltó apróságból áll össze egy-egy nap, annyit tehetek, hogy mégis megemlítem őket. Boldog élethez sok-sok boldog nap és perc és másodperc kellene, de ilyen meg egyszerűen nincs, vagy kevés van s az is elillan. Csak szív van, mely látja a lényeget, hiszi a szépet, hiszi akkor is, ha ő is tudja - mert nem annyira naiv, mint amennyire tűnik, szóval tudja - , hogy nincs, de mégis ott van, a saját szemében. Minden valamirevaló szép idézet tudja, hogy nem az a lényeg, hogy mit, hanem az, hogy hogyan. S hogy mit hogyan, ezt az egyet, ha semmi mást nem is, tényleg tudom: teljes szívvel.