Hogy hogyan

találnak meg a könyvek, s hogy ők-e engem, vagy inkább én őket, hogy mit olvasok és hogyan - ha már így rákérdeztetek - őszintén szólva, nem is tudom. Addig is, míg eszembe nem jut valami, egyszerűen csak körbefotózom így épp csak hogy hazaérve, a közvetlen környezetemet. Például a táskámat. Például a konyhaablak párkányát. Mindenütt van néhány könyv. Itt tartom őket, hogy mindig kéznél legyenek. Nincs túl sok időm olvasni, de sok kicsi sokra megy, s kihasználom a csipp-csupp időket is, míg felfő (és kifut mellettem) a leves, vagy végigfuttatja a program a bérelszámolást.

Gyerekkoromban egyszerű volt. Gyakorlatilag mindent elolvastam, ami a kezembe került. Ez nem volt ugyan valami sok, de nem baj, mert ha a végére értem, kezdtem előlről, vagy csereberéltem másokkal. Örök fájdalmam s örök hiányom, hogy én nem tanulhattam irodalmat magyarul, csak néhány évig, csak az általános iskolában.
Aztán volt néhány nehéz évem, amikor ugyancsak egyszerű volt, mert tanultam, s a gyerekek is megszülettek, ezért szakkönyveken kívül - mikroökonómia! makroökonómia! - nem olvastam semmi mást, ezeket is jobbára csak éjjel. Egyszerű volt, mert túlélésre játszani nem könnyű, de legalább nem is túl bonyolult.
Aztán újból elkezdtem olvasni, s mivel a könnyed, szórakoztató könyvek nem érdekeltek, egyszerűen csak sorba vettem a klasszikus világirodalmat. Egyrészt sznobságból, gondolom én. Másrészt mert biztos akartam lenni benne, hogy tényleg értéket olvasok. Engem még németül is a könyvek tanítottak meg, ők voltak az én egyetlen drága barátaim egy számomra akkor még idegen és érthetetlen világban. Tolsztoj Háború és békéjét például gyakorlatilag szavanként szótáraztam ki magamnak, most már számomra is hihetetlennek tűnő akarattal és elszántsággal.

Mostanra rájöttem, nem kell annyira félni. Nem kell mindig mást megkérdezni, mielőtt nekifogok egy új könyvnek, s írhatnak jó könyvet olyan írók is, akik nem haltak már meg legalább vagy száz évvel ezelőtt. Rájöttem, mindenkitől lehet tanulni valamit, s nem baj, ha nekem nem tetszik az, ami másnak igen, s az sem, ha nekem pont az tetszik, ami másnak nem.
Néha felkelti a figyelmemet egyetlen mondat, s utánanézek, ki írta. S néha elolvasom az egész könyvét, majd, ha találok nála utalást egy másik íróra, annak a könyvét is elolvasom, s ha ő megemlít például egy zenészt, meghallgatom a zenét, s ha a zenész megemlít egy költőt, akkor annak is utánanézek, s mind így, mert ilyennek látom az életet, mint egy kastélyt, gyönyörű átjárással egyik szobából a másikba.

Nincs olyan könyvtár a közelben, ahol lenne számomra olvasnivaló, ezért interneten rendelem a könyveket, használtan. Néhány könyvre, mint Zsuzsa Bánk Schlafen werden wir später c. könyvére is, boltban találok rá. Lapozgatok, kockáztatok, megveszem csak azért, mert van rá pénzem s mert a főszereplőt úgy hívják, mint engem, mert magyar az író, de németül ír, ráadásul nem is akárhogyan, tehát szeretném megismerni a többi írását is.
Legutoljára egy meséskönyvet vettem magamnak. És Alice Walker verseskötetet. Azelőtt egy hosszú autóút alatt elolvastam, mert példaszerűnek tartom azt, ahogy él s mert szeretem, ahogy énekel, Patricia Kelly önéletrajzi könyvét. Azelőtt elolvastam két német teológus (Christina Brudereck, Jürgen Mette) közösen írt könyvét a reformációval - mert ez is nagyon érdekes épp most nekem - kapcsolatban.
Mindig érdekel az ember is, aki az írások mögött van. Nem kell ugyanolyan hite, meggyőződése legyen, mint nekem ahhoz, hogy tetsszen, vagy tanulni tudjak tőle, de fontos, hogy összhangban legyen a szó és az élet. Kíváncsi vagyok, készen arra, hogy megváltoztassam a véleményem, vagy legalább megismerjem a másét, ha már maradok a magaménál. Reménykedem, hogy nem válok útközben beképzeltté, s hogy lassan magamtól is felismerem, ha valami jó.

Belefirkálok a könyvekbe, színezek, aláhúzok, kiírok egy-egy szebb mondatot, gyönyörködök benne, boldog leszek tőle. Továbbajándékozom a könyveimet, vagy kölcsönadom és elfelejtem visszakérni. Közben egészen biztosan leutánzom a legújabb kedvenceket, s még csak észre sem veszem.
Így olvasok én, így írok, s ha tudtam valaha is adni valami keveset ezen a téren, az egészen biztosan nem tőlem van, s még azt sem tudom pontosan, ki(k)nek köszönjem meg.
Csak azt tudom, semmink sincs itt, amit ne kaptunk volna, s még azt is, csak az marad meg, amit továbbadunk.