A félelem.

A félelemnek az a bizonyos fajtája, amire gondolok, nem más, mint az olyan dolgoktól, eseményektől való rettegés, melyeknek csak a biztos bekövetkezése tudható, minden más - a mikéntje, pontos időpontja, a hogyan továbbja, megoldása - nem. Olyan mint egy árnyék, ami követ az utcán. S amikor hajnalban egyszer csak megcsörrent a telefon, - mindig is így képzeltem el, hogy hajnalban fog megcsörrenni a telefon, - akkor már tudtam, hogy itt van. Eljött az idő. Megfordulhatok, szemébe nézhetek az árnyéknak, ami évek óta követ. Addig nézem, míg kicsivé válik, ismerőssé, elviselhetővé. Időnként majdhogynem fogást is találni az egészen új feladattal együttjáró terhen, örömön. Megváltozhatatlan. Az egyetlen szabad elhatározásból fakadó, az egyetlen szóba jöhető választás tehát az, hogy az egész helyzetet így ahogy van, egyszerűen csak elkezdem szeretni.
Mert egyedül a szeretetben nincsen félelem.
Sőt, a teljes szeretet kiűzi a félelmet.
Mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben.
(1 János 4:18)