Fölöttünk az ég.

Múlt  vasárnap istentisztelet után az egyik presbiter- egy következő, május végi istentiszteletet előkészítendő - megkért, hogy válasszak ki néhányat a fotóim közül, olyanokat, amiket más talán el sem készít, mert nem látott volna ott, ahol én igen, semmi különöset. A látás lesz a téma, ha jó értettem, s egy ilyen izgalmas, általános témát fognak az én fotóim, hozzá az én rövid történeteim egészen konkrétan bevezetni.

Míg keresgéltem, rájöttem, milyen rég nem fotóztam. Nincs időm, se kedvem magammal cipelni a kamerát. Ezért inkább csak a telefonommal kattintgatok. Honvágy fogott el azután a régi szenvedély után, melynek önmagamban adtam otthont annyi éven át, melyet, mint egy gyermeket, nevelgettem, úgy vigyáztam rá, úgy óvtam és szerettem. Mert általa tudtam megtanulni szeretni a életemet is mindig éppen ott, ahol voltam: a konyhában, a kertben, a mindennapokban. A kamera mindig csak eszköz, de mégsem mindegy, elég-e csak egy gombot megnyomni, s kész, vagy időt szánok rá, s egyenként gondolom végig a beállításokat. Mindig is inkább a lassú életben voltam érdekelt, bár választani tényleg nem mindig lehet.

Szóval a fotók. Kiválasztottam néhányat: törött tojáshéjról, konyhapulton lisztbe írt üzenetről,  vízcseppekről, amint lefolynak az üveg oldalán, miniatür gombákról az erdő mélyén, egy szép kézről, csupa ilyesmiről.

S elhatároztam, letörlöm a port a kameráról, le a régi, elfeledett utakról, szembenézek a mostani életem azon feladataival, mikről nem is tudom, szeretem-e őket, csak azt tudom: mivel itt vannak, s mivel az enyémek, egyszerűen csak szeretném szeretni őket.

Egy hosszú, nehéz hét végén néha minden porcikám csak arra vágyik, hagyjon mindenki egy kicsit békén. Leülök valamilyen képernyő elé, felteszem a fülhallgatót, belemerülök egy fiktív történetbe. A képernyő olyan jó. Nem felesel ugyanis, nem zárkózik be a szobájába, nem követel, nem vádol, nem éhes folyton, nem érezteti velem, hogy nem vagyok jó.  Megpihenhetek. Nem vagyok más, csak egy néző, egy fogyasztó, az életem pedig nem más, mint egy second hand élet. Aminél az én reális, fáradságos, frusztrált sajátom mégiscsak fontosabb, ezért felállok, s megpróbálom a pillanatnyilag szinte lehetetlent: összegyűjteni önmagunkat egy szépen megterített asztal köré. Vacsorát sütünk magunknak parázson, gyertyákat gyújtunk, mindenkit összeterelünk. Órákig üldögélünk együtt, eszünk, beszélgetünk, nevetünk. Előveszem a kamerát, megpróbálom néhány felvételben megőrizni azt, amit úgysem lehet máshol, csak a szívben. Fölöttünk az ég hűvös és tiszta, felragyognak rajta lassan a világon a legszebb csillagok.

Elég.

Mikor  néhány hete elromlott a kazán s egy ideig nem volt itthon meleg víz, kénytelen voltam megtanulni, hogy egy vízforralónyi forró vízzel vegyített hideg víz éppen elég az esti mosakodáshoz. Hasznos tudás. Hajmosáshoz, igaz, két kancsónyi forró víz kell.

Körülbelül egy hónapja eldöntöttem, egy évig nem vásárolok magamnak új ruhákat. Nem mintha olyan gyakran tenném amúgy. Vagy rossznak tartanám, vagy sajnálnám magamtól - másoktól meg főleg nem sajnálom - a szép dolgok okozta örömet. De így új szépséget látok meg a kicsit régebbi ruhadarabokban, új öröm tölt el, mikor mosás után összehajtogatom s a szekrénybe teszem őket.
Mikor nemrég egy buszra várva mindenki tülekedett és számítgatott, hova kellene állni, hogy a busz ajtaja pont előtte nyíljon ki, nem kevés önuralmamba került, hogy én csak álljak nyugodtan. Ne tülekedjek, ne számítgassak. Végül a busz pont úgy állt meg, hogy az ajtaja előttem volt. Amint kinyílt, csak be kellett lépjek.

Ez is mind-mind szívgyakorlat, gyakorlása annak, amit amúgy tudok, csak megélni nehéz mégis, hogy van itt helyem, s hogy van mindenből elég: ruha, étel, pénz, munka, olvasnivaló, szabadidő, másoktól kapott figyelem, elismerés, komment, dicséret, barátság, hit, remény, szeretet. Egyszerűen csak elég az, ami van, s ha mégsem, akkor gyakoroltatom egy kicsit a szívemet.

Olyan nehéz úgy írni bármiről is, ami foglalkoztat s ami nekem fontos, hogy ne tűnjön közhelynek vagy olyasminek, amit mindenki már rég tud. Folyton evvel küszködöm. Pedig jól emlékszem még, milyen óriási örömet éreztem, mikor hetedik osztályos koromban magamtól rájöttem és bebizonyítottam, hogy egy körbe rajzolt háromszög szögeinek összege mindig 180 fok. Olyan öröm volt ez, amit az se tudott elhomályosítani, hogy a következő mértanórán a tanár teljesen közömbösen felírta a táblára azt, amiről azt hittem, én találtam ki. Nem mondtam el se akkor, se később senkinek. Nem azért, mert úgy gondoltam, úgysem értenék. De az öröm, az igazság, a szívből jövő megelégedettség mindig annyira személyes. Elmesélhetetlen. Bebizonyíthatatlan. Mégis hűségesnek lenni hozzájuk egy életen át tartó szép feladat: naponkénti szívgyakorlat.

Felszaladva

a parkolóból a munkahelyem utcájára vezető lépcsőkön inkább csak sejtettem, mint láttam, hogy közeledik balról valaki. Egy ötven év körüli nő volt, nagyon bizonytalanul, lassan lépkedett, s futólag ránézve valószínûleg mosolyoghattam kissé, mert felderült az arca, visszamosolygott rám. Megkérdeztem, jól van-e. Szomorúan ingatta a fejét, hogy nem, nincs jól. Tudja ő, elrontott mindent, de nincs ereje jóvátenni. Korán kellene kelnie, s ebédet főznie, gondoskodnia a családjáról, de nem megy. Megfogtam a kezét, kicsit mentem vele, beszélgettünk. Attól féltem, ha magára hagyom, elesik. Közel lépve hozzá éreztem, erős italszag árad belőle. Semmiképpen sem akarta, hogy mentőt hívjak. Csak mondta és mondta, mit és hogyan kellene tegyen, magára véve a világ összes hibáját, alázattal, tehetetlenül. Valószínüleg sokszor hibáztatták már, minden bizonnyal sokszor elmondták már, mit rontott el, mit kellene egészen máshogy csinálni. Nem vagyok bolond - bizonygatta nagy szomorú szemekkel. Tudom, mondtam.  S magamban még azt is tudtam, hogy nem segíthetek. Hogy a legtöbb, amit akkor és ott, a reggeli forgalomban, a jobbról is, balról is közlekedő autók mellett tehetek, az az, hogy elbúcsúzom, s hogy búcsúzóul - soha életemben még ilyet nem tettem - egyszerűen csak átölelem.
Délután vettem magamnak egy nagy csokor liliomot. Olyan szép, olyan fehér, olyan illatos! Nézegetem, gyönyörködöm benne, s képtelen vagyok elhinni, hogy lennének emberek, kiknek az esete reménytelen. Míg létezik a világban irgalom és létezik ennyi szépség, addig nem. Majd ha már nem lesz, majd akkor, esetleg.

Elmo day.

Eugene H.Peterson As kingfishers catch fire című könyvében olvastam az Elmo dayről. Elmo egy kisváros az író lakhelyétől nem messze. Azt mondja, nincs ott semmi különös. A házak felújításra szorulnak, nincs mozi, nincsenek üzletek, se munkahelyek, s az évente egyszer megrendezésre kerülő vásárt leszámítva nem történik soha semmi. Mikor egy ornitológus barátjával átautózott a városon, az megkérdezte tőle: nos, Eugene, hányféle madarat láttál? Ő igazából nem látott egyetlen egyet sem, de a barátja összesen kilencfélét számolt meg. Ami igazán nem kis dolog egy olyan városban, mint Elmo, ahol nem történik soha semmi érdekes.

Ma reggel felkeltem, és mint oly sokszor már, megállapítottam magamban, hogy Elmo day lesz. Ma is. Mert Elmoban ugyan még nem jártam, de a faluban, ahol lakom, s a városban, ahol dolgozom, hát itt sem történik - hogy gyermekeimet idézzem - soha, de soha semmi. Csak a szokásos.

Reggel korán kelek, elmegyek dolgozni, utána orvosnál van időpontom, aztán bevásárolok, felcipelem - mert még mindig aszfaltozzák az utcát - a szatyrokat a dombra, újból spagettit főzünk ebédre, aztán már majdnem este van, utolsó pillanatban eljutok még énekórára, majd lefekszem.

De még mielőtt elalszom, eszembe jut a történet, és elkezdek gondolkodni, nem-e láttam mégis itt-ott egy madarat. Reggel láttam az unalmas kisváros főutcáján, míg vártam, hogy zöldre váltson a lámpa, egy türelmes anyukát, aki addig álldogált óvodás gyermekével egy üzlet kirakata előtt, amíg csak az akarta. Az orvosi váróban fél órát olvashattam. Az ebédnél mindenki beszédes volt, és hatalmasakat nevettünk egészen apró dolgokon. Kinyíltak a nárciszok a parókia falának tövében. Kaptam egy mosolyt. S bár elkéstem a próbáról, mégis elmehettem, és elkezdtünk tanulni egy új dalt is. Mindeközben itt-ott írtam néhány mondatot a naplómba is, egészen unalmas, egyáltalán nem eredeti mondatokat, csak úgy, magamnak. Emlék ez is. Talán egyszer visszanézek, s akkor látni fogom:

Minden nap figyelmes voltam. Minden nap fontos volt. Minden nap madarak repkedtek körülöttem. Még azokon a napokon is, sőt, talán főleg akkor, mikor nem történt semmi, de semmi, csak a mindig szokásos.

Szívgyakorlatok.

Az utóbbi időben mind kevesebben járunk szerdánként próbára. Nehéz idők járnak kedves kis gospel kórusunk felett. Egyesek betegek, mások folyton foglaltak, vagy érdektelenek, vagy nem tudom, s van olyan is, aki rendszeresen elfelejtkezik a próbákról. Néha csak haton vagyunk, de az elég is, mert így ketten-ketten énekelhetünk a szopránban, az altban és a tenorban is. Egyedül tényleg nehéz lenne, de ha már ketten-ketten vagyunk, az más. Az már kórus. Addig még létezünk, addig még nem adtuk fel.

Születésnapomra a kollégáim nagy szeretettel és hosszas tanakodás után azt találták kitalálni, hogy meglepnek egy olyan gyertyával, melyet le kell először égetni ahhoz, hogy előtűnjön az igazi ajándék. Amiről ők úgy gondolták, hogy valamilyen ékszer legyen. A gyűrű gondolatát azért vetették el, mert nem tudták az ujjméretemet, a karkötő gondolatát ezért, a nyaklánc gondolatát amazért, száz szónak is egy a vége: miután kíváncsiságomból kifolyólag még azelőtt kikapartam az alufóliába csomagolt kis valamit, mielőtt a gyertya teljesen leégett volna , végül egy szép pár ezüst fülbevalót tarthattam a tenyeremen. Tetszik? - kérdezték reménykedve. Nagyon tetszett. Persze, soha életemben nem viseltem fülbevalót. Persze, másnap munka után az első utam egy füllyukasztással is foglalkozó ékszerészhez vezetett. Hiába, ajándékot elfogadni tudni kell. De azért remélem, jövőre nem valami piercing-et kapok majd! Vagy bungee jumping utalványt! Csak tán nem!

Múlt hétre kitaláltuk, repüljünk el három napra Görögországba. A repülőre sajnos csak elszórtan kaptunk helyjegyeket. Ami azért jó, mert ha nem én élem át, el sem hinném, ami történt. Az egyik kisasszony mellett ülő hölgy, mikor látta, hogy egymáshoz tartozunk, kedvesen felajánlotta, hogy helyet cserél velem. A mellettem ülő fiatalember ezen felbátorodva megkérdezte a velem helyet cserélő hölgyet, nem-e cserélne helyet a valahol a repülőgép leghátsó részén ülő barátnőjével. Helyet cserélt vele is, persze. Az új helyemen az ablak mellett ülő lány, amikor látta, hogy több kisasszony is van, aki hozzám tartozik, felajánlotta, hogy helyet cserél, hadd üljünk együtt. Így történt, hogy öt perc leforgása alatt majdnem mindannyian egymás mellett vagy egymás közelében ültünk, mindezt anélkül, hogy bárkitől is bármit kértem volna. Csak elfogadni kellett a felajánlásokat, csak kinyújtani a kezem értük. Így indíthat el egyetlen személy egyetlen kedvessége, mint egy kis dominó, egy egész hosszú sorozatot.

A görög tengerpartnak azon a részén, ahol mi laktunk, hallottuk, néha nagy teknősbékák úsznak ki egészen közel a parthoz. Annyira szerettem volna látni őket! De hiába néztem, nem láttam semmit. S a szívem mélyén, bár hittem én, hogy léteznek, hiszen mások látták őket, valahogy mégsem gondoltam igazán, hogy én is megpillanthatnék bár egyetlen egyet. Egyszerűen csak, mint valami csoda, vagy Isten létének valami kézzel fogható, mindenki számára megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka: túl szép lett volna, hogy velem is megtörténjen. Aztán, még mielőtt vissza kellett volna jönnünk, láthattam őket. Kettőt is. Csodaszépek voltak, óriásiak, és tényleg léteztek, számomra is.

Minden történet, ami bárkivel történik, méltó az megemlítésre, méltó az egymással való megosztásra. Nem felesleges. Mindegy, hogy van-e tanulsága. Csak észre kell venni, el kell valakinek mesélni, s ha lángra lobban tőle valahol egy egészen kicsi remény, akkor van helye az ég alatt.
Minden történet, ami bárkivel megtörténik, szívhez szól.
Minden történet: szívgyakorlat.