Repülõtérgondolatok.

Miután két és fél napig széltében-hosszában bejártuk Koppenhága utcáit és csatornáit, tegnap este találtunk egy eddig még nem látott, kivilágított templomot. A nagy, díszes faajtóhoz mécsesekkel jelzett ösvény vezetett. Bent istentiszteletre vagy áhítatra készülõdtek, s minden, az ajtó közeléig elbátorkodó érdeklõdõnek kezébe nyomtak egy meghívással egybekötött leírást. Míg kis csapatunk többi tagja inkább sétálni akart, én maradtam. S valahogy ez lett az egyik legkedvesebb emlékem. Ez a csendes óra, ez a külön világ, melyet - hiszen az emberi test törékenységében is a Szent Lélek temploma - én is hordozok, én is jól ismerek, nekem is drága. Míg odakint az éttermekben a pincérek vacsorát szolgáltak fel, s míg az utcákon turisták sétáltak, árusok árultak, zenészek zenéltek, addig odabent egy másféle megterített asztalhoz szólt a hívás. Mikor a többiek mentek, mentem én is, vettem a megtört kenyérbõl én is, belemártottam a kehely borba, s megköszöntem a nekem is mondott szavakat, melyeket nem értettem, csak tudtam, mit jelentenek: érettem is megtöretett, érettem is kiontatott.
Az utazások utolsó estéje mindig keserédes. Mindig maradnék is, mindig mennék is már.
Ezen a tegnapi utolsó estén olyan ajándékot kaptam, amire itt és most nem számítottam. Eledelt, közösséget, váratlanul várva-várt békét. Még mielõtt eleredt volna az esõ s bõrig áztunk a metróhoz igyekezvén a szállásra menet, kínzó mélypontjaim kicsit kisimultak. Úgy éreztem, lesz erõm, kedvem a mindennapokhoz, mégis.