Őszi mese.

Ma itthon voltam, s ki-kinézve a reggeli teendők közben konyhám ablakán, egy fél óra leforgása alatt a következő állatokat láttam: egy rigót, két galambot, egy vörösbegyet, cinkét, verebet, egy szarkát,  fakopáncsot s két mókust, ahogy mogyorót ráztak maguknak a bokorról, majd elásták vagy ezer különböző helyre a kertben. Láttam még egy vakondot is, kétségbesetten ásta magát befelé a föld alá, ugyanoda, ahonnan két perccel azelőtt Mici - akinek közben macskaeledeles doboz rázogatásával próbáltam elterelni a figyelmét - rángatta ki. S ha már így beleavatkoztam a természet rendjébe, úgy döntöttem, kint fogyasztom el a reggelimet. Hátha befogad a táj, az ősz, a kert, hátha befogadnak az állatok. A tervem csak félig sikerült. Egyedül Mici fogadott be, a többiek - a rigó, galamb, vörösbegy, cinke, veréb, mókus, szarka, fakopáncs, vakond - mind eltűntek, köddé váltak s csenddé. Vagy talán csak a saját odújukból figyeltek engem, mint ahogy én szoktam őket, mintha egy képeskönyvet néznék, a konyhám ablakának üvegén át.

Ami megmarad.

Ahogy telnek a napok, a hetek, az évek, mindig vannak dolgok, szokások, emberek, amik-akik csak úgy eltűnnek. Hirtelen, viharos szakítással vagy észrevétlenül, apránként. A gyerekek is felnőnek, már nem akarnak velünk utazgatni, saját kalandokra indulnak. Lassan kiürül a ház, vagy mégsem, csak jelentősen megváltozik benne az élet ritmusa. Van ami elkopik, kimegy a szokásból, megunjuk. Vagy saját elhatározásból, hosszas fontolgatás után lemondunk róla, hogy odaszánhassuk magunkat más, fontosabb dolgoknak.
Tegnap jöttem rá - egy régi baráttal való rövid levélváltás révén -, hogy nem olvasok már blogokat. Ez azért mégsem igaz, mert amiket régebben olvastam, azokat tulajdonképpen mind olvasom most is. Hűséges olvasó típus vagyok. És azért mégis igaz, mert nem nagyon van mit olvasni. Akik régebben írtak, azok közül egy kezemen meg tudom számolni, hányan írnak még mindig. A saját bejegyzéseimhez érkezett kommentek száma alapján nem csak az írók, az olvasók száma is fogyatkozik.
Változnak a dolgok, és ez tulajdonképpen jó. Annyi új, a sajátunkénál sokkal érdekesebb, színesebb világ létezik. Egy-egy új nyelv megtanulásával megsokszorozódik az elérhető, érthető tartalmak száma, és én kíváncsi vagyok, mindent tudni, olvasni, látni akarok.
És mindig, újból és újból eljutok oda, hogy tudatosan lemondok erről-arról. Ami tulajdonképpen érdekelne. Csak akkor nem lenne időm, figyelmem minden nap lassú sétára menni egy idős nénivel, aki egyébként az anyósom. Nem lenne időm naplót írni a kockás füzetbe. Nem lenne időm csak úgy nézni őszi reggeleken a dombokra aláereszkedő ködöt. Nem lenne időm a saját kollégáimra, kórustársaimra, az emberekre, akik lehet, hogy nem annyira érdekesek, újszerűek, mint ahogy én sem vagyok sem túl érdekes, sem túl újszerű, de itt vannak és én is itt vagyok. Reálisak vagyunk.
Néha lemondok ezekről a távoli világokról és leülök a konyhaasztalhoz. Kicsit odébb tolom a reggeli után még ott maradt tányérokat és bejegyzést kezdek el írni ugyanabba a régi, ütött-kopott, hosszú évek óta szeretettel írt blogba. Ez a bejegyzés is arról fog szólni, amiről az összes többi. Talán nem is érdemes megírni. És mégis megírom, mert van, ami megmarad. S mert hiszek abban, hogy minden életnek jelentősége van. S mert mindenkinek szüksége lehet néhány keresetlen, emberi, jó szóra egy ilyen esős, semmi különös, hétköznap reggelen.

Teljes szívvel.

Egy ideje minden reggel rajzolok egy apró szívet a csuklómra. 
Nem költői ihletettségből.
Először - valamilyen konkrét eset kapcsán - inkább csak valami kétségbeesésféle motivált, azt hiszem, valami elszántság, szenvedély, féltés, elkeseredés. Emlékeztetni akartam önmagam, nehogy elszalasszam, nehogy folyton elrontsam az egyetlen célt és utat, amiért és ahogy meggyőződésem szerint élni érdemes: szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szíveddel, lelkeddel, értelmeddel...szeresd felebarátodat, mint magadat.
Nincs időm minden mondatomat, tettemet utólag analizálni. Nincs időm eldönteni - menni kell tovább -, megfelelt-e vajon a mércének, ami az embernek önmagában véve itt amúgy is megugorhatatlanul magas. Ha egyedül élnék valahol egy szép erdő közepén, szelíd őzikék társaságában, talán akkor, esetleg...
A kezeim ritkán tétlenek, a kis szív gyakran a szemem elé kerül. Néhány mondatot másképpen fejezek be miatta, mint ahogy elkezdem. Néhány mondatot ki sem mondok hangosan. Vagy épp hogy kimondom. Nem számolom, már egyetlen, enélkül elkallódó jó szóért is megéri.
Estére elhalványul. A nap utolsó mosatlanjait amikor még elmosom, arra gondolok: még látható egy kicsit, ma is kitartott, ma is megtartott, ma is elég volt.
Másnap reggel pedig újrarajzolom.

Examen.

Ha megkérdezném magamtól, mi volt az elmúlt néhány napban a legszebb élményem, akkor egy egészen félreeső mozzanatot választanék. Pedig lenne ennél sokkal látványosabb, dicsőségesebb, a komfortzónámtól messze történősebb is. Mégis azt a pillanatot választanám, valamelyik késő délután, ott a mosogatókagyló mellett, kezeimmel a habos vízben, amikor bejött a konyhába a férjem, és beszámolt valamiről, vagy kérdezett valamit, vagy mondott valamit, amiben nem értettünk amúgy egyet. S én tudtam úgy válaszolni, olyan (szerető) hangsúllyal és olyan (jó) szavakkal, hogy végül - egy lehetséges, és régebben minden bizonnyal meddő vitatkozásba torkolló végkifejlet helyett - arra tett megjegyzést, hogy megváltoztam. Hogy ez a mostani énem sokkal kedvesebb.
Ezt választanám, mert nem veszek észre magamon semmiféle változást, mégis megtörténik. Mint az orchideák ahogy időnként meg-meglepnek gyönyörű virágokkal.
Ezt választanám a váratlansága, a reménnyel való teljessége miatt. Míg élek, lehetséges a virágzás, a meglepetés.
S ezt választanám, mert olyasvalaki mondta ezeket a szavakat, aki valóban ismer. Aki előtt nincs időm hosszasan csiszolgatott mondatokat megfogalmazni. Aki előtt nem tudok filtert tenni, mint valami sejtelmes instagram-fotóra, a valóságra. Akivel nem csak néha talákozom, nem csak azután, ha előtte már ráncba szedtem magam valamennyire.

Hetente legalább egyszer - bár jó lenne naponként - Szent Ignác Examen című imáját alapul véve megvizsgálom önmagam. Reflektálok arra, ahogy az elmúlt nap vagy napokban éltem. Megnézem, mi az, amiért köszönettel tartozom, mi az, amiben jó voltam, mi az, amiben hibáztam, mi az az élmény, amiről szeretném, ha növekedne, kibontakozna. (Így jutott eszembe ez a történet ott, a mosogatókagyló mellett. Különben elfelejtettem volna.) S végül, bármi is történt, leteszem, továbblépek s új reménnyel tekintek a holnapra.