Abschiednehmhimmel.

Így neveztem el a novemberi eget. Magyarul minek fordítsam? Búcsúzó-égnek? Ezt az egy kifejezést talán valóban szebben lehet megfogalmazni németül.
Ma nem emlékszem, hogy láttam volna. Nem tudom, milyen volt. Felhők helyett határidők lebegtek a fejem felett, s irodai neonlámpák a lassan kiüresedő épületben.
Gondolom, ugyanolyan lehetett, mint az összes többi novemberi napon.
Szürke. Könnyekkel küzdő. Az aranyló október s a fényes, várakozó advent között meghúzódva, észrevétlenül, semmilyenül. Mint amilyen én vagyok, néha.
Egy teljes hónapig emlékeztet idejére a búcsúzásnak. S az örökkévalóságra. S hogy újra találkozunk. Rozsdaszínű, kopott reggelek, az utcák fölé már felaggatott, de még fénytelenségben meghagyott karácsonyi fűzérek tanítanak, hogy ne siettessem azt, amihez idő kell, ha majd helyette valami újat szeretnék elkezdeni.
A novemberi ég alatt valahogy sírni is könnyebb, egyedül, hangtalanul, a kanyargós, sötét autóúton hazafelé. Mindenféle nyomós ok nélkül is. Csak úgy. Mert ember vagyok, s mert nehéz néha elviselni a saját szívemben felsejlő, jóvátehetetlen töredezettséget, szépséget.
Abschiednehmhimmel. Úgy szeretem. Megszerettem.
Valahogy kötődik hozzá majdnem minden évben egy-egy rövid utazás is, s egy séta valamelyik szép tó partján, ahol aztán sokáig kell keresni azt az egy kávézót, amelyik nyitva tart azután is, hogy hazautaztak a turisták.
Kávét rendelünk, sokáig beszélgetünk.
Addig, míg lassan ránk nem sötétedik, s a kietlen sétány utcalámpái tükröződni nem kezdenek a tó vizében a csillagtalan égbolt alatt.