Az évnek

ebben az időszakában még annál is jobban vágyik mindenki a fényre, még annál is jobban keresi, mint máskor.
Reggel az első dolgom, még a kávéautomata bekapcsolása előtt is, még a kis szív felrajzolása előtt is, hogy meggyújtom az asztalon levő mécsest.
Az evangélium üzenete is - ha egyetlen mondatban kellene kifejezni - a fényhez kapcsolódik: "...az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség." (János első levele 1:5)
Azért beszélek folyton erről, mert evvel küszködöm a legtöbbet.
Félek a sötétségtől. Félek a híradók beszámolóitól, a szívek keménységétől, a veszteségek fájdalmától, félek az öregedéstől s az emberi elme leépülésétől. Félek, mert a saját házam falai közt történik, s nem megoldás, ha nem nézek oda, nem törődök vele vagy nem veszem fel a terhét. Félek a saját sötétségemtől, a tudtom és szándékom nélküli vakságtól, hogy tévesen azt képzelhetem, csak nekem van igazam. Félek a haláltól. Az elmulasztott, vissza nem hozható lehetőségektől. A bezárt ajtóktól. Az értelmetlen napoktól.

Ezért minden még álmosan, borzasan meggyújtott mécses - csak úgy, a miheztartás végett - hadüzenet, a sötétség ellen. A félelem ellen.

A tennivalók mennyiségében, melyeket így is, úgy is el kell végeznie valakinek valahogy - és nagyon sokat, ez az igazság, csak azért, mert muszáj - arra törekszem, legyen néha legalább egy-kettő, aminek fénye van. Ami nem kötelező. Amit csak úgy kedvességből teszek, hogy örömszerzés céljából. Például nagy betűkkel legépelni és kinyomtatni egy régesrégi, giccses, ámde szép emlékeket visszahozó verset. Vagy ünnepien megteríteni, sok ragyogó, fehér gyertyával, még akkor is, ha mind kevesebben üljük körbe az asztalt.
Két napja, hogy így reggelenként már fagy. Közeledik a tél. A hidegen is átragyogó napfény vonja elképesztő szépségbe a megszokott, kedves tájat.
Boldog novembert! (Az egyik kedvenc hónapom.)