Sven.

Hát itt van. Hazahoztuk.
Úgy hívják, hogy Sven.
Tegnapelőtt találtam meg véletlenül a szekrény alján azt a nyakörvet, amit még nyolc évvel ezelőtt vett volt valamelyik kisasszony. A kutya itt errefelé, nálunk egy réges-régi, már beteljesedni nem is remélt, gyermekkori álom.
De most itt van. Végre.
Repkedő fülekkel, kissé csámpás, rohanó léptekkel érkezett a házba s az életünkbe.
Az az igazság, hogy nagyon aranyos.
És az is, hogy többnyire megrökönyödve figyelem, milyen furcsa. Macskákhoz vagyok szokva.
Első dolga az volt, hogy kiszórta a földet a padlón tartott növényeim cserepéből, aztán kihúzgált néhány könyvet azok közül, amelyeket így éppen egyszerre olvasok, ezért kéznél tartok a kisasztalon, aztán szájába vette az aktuális kötnivalóm gombolyagát és végighúzta a szobán. Megugatta Micit, aki elmenekült, ami lelkiismeretfurdalást, sírógörcsöt eredményezett az újdonsült gazdinál, s én hirtelen azt sem tudtam, őt vigasztaljam, vagy a macska után fussak.
(Ja, még nem szobatiszta.)
Így ért véget, kissé megszeppenve, az első kutyás nap.
Ha címet kellene neki adni, lehetne akár azt is, hogy: nem volt elég bajunk, hát csináltunk magunknak.
Csak viccelek.
Legyen inkább az: Isten hozott hozzánk, kicsi Sven. A rendetlenséggel együtt, amit okozol, a könnyekkel, a nevelésedre irányuló fáradozással, a felelősséggel együtt. S a nevetéssel, vidám történetekkel, sok-sok sétával, valóra vált álommal, életre szóló barátsággal is...Érkezésed magával hoz valamit, amit egy-egy könyv, hobbi, számítógépes játék soha nem tudna megadni: az élet kiszámíthatatlanságát és ajándékát.